Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

is sor került. Az egyéves növényeknél nem volt annyira fontos a sor- és tőtávolság tetszetős alakítása, a szőlőtelepítés azonban több emberöltőre szól. A szőlőültetés fúróval vagy ásóval történt. A fúróknak több fajtájuk van. Legrégibb és legelterjedtebb a.fafúrú. A másik fúrófajta a körmösfúrú. A fogója fából készült, a szára pedig vasból. A hegye 1 cm-re szétnyílik, sőt mintegy 45°-ban begörbül. A laposfúrú fogója fából, fúró része pedig lapos vasból készül. Megjegyezzük, hogy ritkábban ásóval is ültetnek. Erre régebben akkor került sor, amikor a vesszőt szántásba ültették. Az ültetéskor kimaradt két rügyet homokkal betakarják, becsirkézik. A becsirkézés abból áll, hogy kúpalakban körülrakják a vesszőt homokkal. Az a cél, hogy a homokkal betakart szemeket minden körülmények között megvédjék a kártevőktől. A szőlőtelepítés sok megfontolással, munkával jár. Az előkészítés eleinte csak annyiból állott, hogy jó mélyen megszántották a földet, illetőleg homokot. Levették az ekekormányt, csak a laposvas maradt fönt. Egy barázdában kétszer is végigmentek. A szántás három lóval történt. Két lovat rendesen fogtak be. Az egyik a barázdában ment, a másik mellette a még szántatlan földön. A harmadik lovat a szántani való föld felől fogták be. A legerősebb ló ment a barázdában. A megszántott földön lónyomok nem maradhattak. Szőlőnek úgy is szántottak, hogy fönt hagyták az ekekormányt és négy ökörrel vagy négy bivallyal, esetleg három lóval féllábszárig érő barázdát húztak. A szántás mélysége olykor 30 cm is volt. Mórahalmon még ma is akad olyan szőlő, amit szántásba ültettek. Ide kissé másként kell a szőlőt ültetni. A vesszők nehezebben erednek meg, de ha megindulnak, akkor a továbbiakban már a művelésen áll, hogy milyen lesz a termés. Meg kell még jegyeznünk, hogy a szántásba ültetett szőlő a szárazságot jobban megsínyli. Általánossá & fordításba való szőlőtelepítés vált. Ilyenkor a telepítendő homokot 60—70 cm mélységben meg kell fordítani. Egy mérés, vagyis 100 négyszögöl megfordításáért 1 mázsa rozsot adtak, vagy a harmincas években 5 pengőt fizettek. Olykor még kialkudtak 1/2 kg szalonnát. Ehhez járult a kukacpéz, esetleg a tarackpéz, ha a föld olyan volt. Fordításkor a cserebogár pajorjait összegyűjtötték és százáért 1 liter bort vagy ennek árát kellett a gazdának adnia. Legszívesebben bort kértek érte, mert ez a nehéz munka után jól esett. A tarackot kg-ra számolták, de ez korántsem volt olyan általános, mert egyrészt nem mindenütt volt tarack, másrészt ha nem tett számot, külön kialkudott díj nélkül is kiszedték. Ilyenkor borral, hébe-hóba meleg étellel kedveztek a. fordító alkalmi néven emlegetett munkásoknak. A kukac elszámolása naponként, a munka befejezése után történt. Legtöbbször egy rossz lapátra vagy kidobott kisebb edénybe gyűjtötték a pajorokat. Ha az ásó kettévágta valamelyiket, szívesen számolták kettőnek. Később aztán csak a fejeket olvasták meg. A leszámolt pajorokat a fordíttató átvette, igyekezett mielőbb megetetni a tyúkokkal. Az is előfordult ugyanis, hogy a fordítók megszerezték és újra elszámláltatták őket. A pajorokat nagyságra való tekintet nélkül olvasták össze, tehát nem tettek különbséget a kisebbek és nagyobbak között. A tarackot kupacba gyűjtötték össze. Vagy bevitték a jószág alá alomnak, vagypedig kellő száradás után elégették. Amikor a homoki szőlő telepítése a filoxéraveszedelem után olyan szédületes lendületet vett, akkor természetesen mind nagyobb területeket kellett a szőlőültetésre előkészíteni. A fordítás veszített a belterjességéből, vagyis kissé elnagyoltabb lett. Ekkor kezdett elterjedni a szakítás útján történő fordítás. A frissen telepített szőlőföldnek budár lett a neve. A harmadik év végén a budár már rendesen megmutatja a termést. A paraszti 579