Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

3— 4 m hosszú akácfarúd végére szoktak erősíteni. Ezzel vágják le koratavasszal a tanyaiak akácfáiknak magasabban nőtt ágait, amelyeket mászással már bajos volna megközelíteni. Az elnyűtt kaszapengét sokszor nyélbe erősítik. Kukoricaszárat, gyékényt szok­tak vele kivágni, dohányt apróra megvágni. Neve kaszakés, kaszavas. Cigányok kezéből kaszahorog is kikerült. Ezt öreg halászok máig dicsérik. A 60—80 cm hosszú nyélre szerelt, 35—40 cm hosszúságú, nádvágáshoz használt kaszahegynek cigány­kasza a neve, ami egyúttal hajdani mesteréről is tanúskodik. Gyékényvágásra nyélbe erősített, mintegy 10 cm hosszú kaszahegy alkalmas. Ez a darunyak, másként gyékény­vágókasza, gyékény szödőkasza. A kasza élesítésének eszköze a kaszaülő, amely cukorrépaalakú, földbe verhető fatőkébe van erősítve. Erre fektetik lapjával a kaszavasat, majd a kaszakalapács, régies nevén kaszaverőkalapács segítségével vékonyra, élesre verik, kikalapálják. A kalapálás a nyaknál kezdődik, és a hegy felé haladva fejeződik be. Csak a belső felét verik ki. A kaszakalapálás nagy tudomány, nem is ért mindenki hozzá. Nem szabad el­kapkodni. Aki egyenetlenül végzi, az habosra veri, azaz hullámosra hagyja a kasza élét. Az ilyen szerszámmal vesződséges dolgozni. A művelet gyakorlat és jó ösztön eredménye. Van olyan ember, aki hiába iparkodik, nem tudja eltalálni, nem tud igazá­ban beletanulni. Az aratóbandában az ilyen ember a munka fejében ahelyett dolgozik, aki a kaszáját rendbeteszi. A legényt igazában a kaszálás és kalapálás emeli idősebb társainak méltó sorába. Naponta egyszer, esetleg kétszer kell kalapálni frustok, szükség szerint még uzsonna idején. A kaszát ilyenkor nem veszik le a nyeléről. A kaszás két lábát előre­nyújtva, leül, közte van az üllő a földbe verve. A kaszanyél a jobb vállára támasz­kodik, a penge nyél felőli éles része pedig az üllőre. A kasza végét a lábfej fogja közre. Az üllőn való csúsztatást a kéz- és lábfej megosztva végzi. A kaszás derekára van kötve a tokmány, kaszatokmány, amely rendesen ökör­szarvból készül. Víz van benne. Ebben ázik a kaszakű, amellyel időközönként, ál­talában minden rend végén a kaszát rövid időre megállva átfenik. A jó kaszakő kiválasztása szintén külön paraszti tudománynak számít. A kaszát fenés közben egyébként talpra állítja a kaszás szemben magával. Eső után a kasza csajhos szokott lenni. Ilyenkor először egy marék fűvel kell letörölni. A kaszakő jobb kézben, a bal kéz meg a kasza ormát fogja. Jellegzetes tápai babonás gyógyító eljárás, hogy a gancsó néven emlegetett hón­alji kinövésre, daganatra meleg hamuban, vízben átforrósított kaszakővel kilenc­szer nyomnak keresztalakot. A kasza olykor magát a kaszáló embert is jelenti: három kasza dogozik, hónap három kasza áll a búzába. Ez a kifejezés: másfél kasza három olyan személy munka­együttesét jelöli meg, akik közül egy a gabonát vágja, a másik szedi, a harmadik pedig köti, keresztezi a gabonát. Aki úgy kaszál, hogy egyes gabonaszálakat levágatlanul hagy, annak az új­kígyósiak szerint legel a kaszája. A tápaiak viszont azt mondják rá, hogy katonát hagy. Ezért visszamennek, a kaszaheggyel écötkölik, azaz lecsapják. Az ilyen kalász azután a kaparékba kerül. Az elmaradott gabona-, illetőleg fűszálnak Nátly József nyív nevét hallotta. A learatott gabonának a földben tarló gyanánt maradt rövid szárát kotú, kutú néven emlegetik. Az igazi jó kaszás kis kotút hagy, vagyis egyenletesen, hosszú szárral arat. Azt a tarlót, amelynek kotúját az aratók gondatlanságból, ügyetlenségből nagy­ra, egyenetlenre hagyták: gatyás bíráló jelzővel illetik. A tápaiak azt is mondják, 541

Next

/
Oldalképek
Tartalom