Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
hogy a tarló ilyenkor teknyös, vályús. Ha nagyra maradt, akkor az alsótanyaiak tréfás bírálata szerint kiszűri a liba szömit. Rúzsán ezt mondogatják: kirojtosodott a marokverő ködöké, másként: mönnek az arató után a huszárok, vagy: sörényös a talló. * A hajnalban kezdődő munka elseje a kötélhányás. Annyit készítenek, a tápaiak egyszerre 18—20 keresztre valót, hogy később ne legyen vele gond. Ha nem elég hosszú a búza szára, akkor tövestől nyüvik a földből. A jó félmarokra való búzát kétfelé választják, lábuk közé csapják, megszorítják, majd a kalászok alatt három csavarintással összetekerik. A tekert résznek konty, a kiálló végnek pedig csutka a tápai neve. Mint mondják, a konty olyan kemény legyen, hogy akár egy kutyát is agyon lehessen vele ütni. Csak a szívós, azaz nedves szárból készül jó kötél, azért kell a csavarást hajnalban végezni, harmat száradtjára befejezni. A köteleket kévébe szokták gyűjteni. Egy kötélkéve, tápaiasan öreg, két keresztre való kötelet tartalmaz. A kévekötél szükségből lehet még fűzfavessző, gyengenád, cirokszár is. Kedvelt volt régebben a zsupkötél is, amelyet here, kukoricaszár, szőlővessző bekötésére tettek el. Árpából ritkán készül kötél, és így az árpakévéket inkább búza-, zabvagy gyékény kötéllel szokták összekötni. Újkígyóson, Csanádapácán hirtelenében, kész kötél hiányában a tövénél fogva összecsavart búzakötélnek betyárkötél, míg az előre elkészített rendes kötélnek itt készkötél a neve. Rakonczai János szerint Rúzsán ismeretes a csavart, gólyafejes, csomós, hurkos kötél. Ezután fognak a búzavágáshoz, amelynek két fajtája ismeretes. A röndrevágás már teljesen a múlté. Altalános a rávágás: az arató a kaszájával nem a tarló, hanem a még lábon álló gabona felé suhint. A lekaszált röndláb nem hull szét, mert nekitámaszkodik a még vágatlan résznek. Ez megkönnyíti a marokverő munkáját. Egy rendláb egyébként három-négy keresztre való learatott búza távolságának felel meg a föld hosszában. Az aratás dőlt búzánál a megdőlés irányában haladva történik. Jegyezzük itt meg, hogy az árpát és zabot régebben röndre vágták, majd kötelet terítettek és villahegyekbe gyűjtötték. Két villahegy gabona tett ki egy kévét. A kasza nyomában a marokverő a learatott gabonát marokba gyűjti. 52 Munkáját régebben olykor hátrálva végezte. Okát már nem tudják megmondani. Aki csak segítségből, szükségből, így készülő vihar idején csinálja, az csak szödi a markot. A marokverés eszköze a salló, de szükségből még kuka, marokverőfa is járja. Ez utóbbi mintegy 50 cm hosszú, egyik végén kaszaszerűen elgörbült fa, amelyet régebben, de olykor még manapság is szoktak marokverésre használni, Néha járja a kötőkesztyű, ószentiváni nevén kéztekercs, kéztekerő is. Nem más, mint a marokszedők karjára húzott, elhasznált, könyök fölött megkötött harisnyaszár. Kévekötésnél néha férfiak is hordják. A marok egy-egy fogás, sarló segítségével elrendezett, hónalj alá csapott búzaszár. Ilyenkor úgy is mondják, hogy hónaljaznak. Van egyhónaljas kéve, ëgymarkos kéve, amelybe csak egy hónaljra való gabonát, markot kötnek. Legáltalánosabb a kétmarkos, kéthónaljas kéve, már ritkább a hárommarkos, háromhónaljas kéve. Általában nagyobb kévéket szeretnek kötni, mert úgy vélik, hogy így gazdaságosabb. 52 Egy marokverő cigányról szóló tréfás szegedi történet Csefkó Gy., Hajnal cigány. Ethn. 1929, 58. 542
