Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Az aratás szóhoz néhány jeles mondás is fűződik. Csaplár Benedek följegyzése szerint a haszontalan foglalkozású ember délibábon aratást keres. Aki elfelejtett valamit, annak kikottyant az eszibü, mint Magda Pötyöknek az aratás. A rossz kezdetnek a vége is rossz: ritka vetésnek szögény az aratása. Kisiratosi aranyigazság, hogy aki nem vet, nem arat.

ib Szegedi szegényemberek — nemcsak napszámosok, zsellérek, hanem küszködő iparosok is — régebben sokszor szegődtek el aratni, hogy a néhány hétig tartó kemény munkával legalább az évi kenyeret teremtsék elő, és biztosítsák családjuknak. Már a XVIII. században találkozunk velük. Erről mindjárt még több szó is esik. A múlt század folyamán, a puszták fokozatos feltörésével a gabonatermelés olyan nagy mértékben fejlődik, hogy sem a parasztgazdaságok, sem az uradalmak nem tudják a maguk rendes munkaerejével az aratást elvégezni. Gondoskodniuk kell tehát aratórészes, röviden részes fogadásáról. A félfeudális hazai ter meny gazdálkodásra egészen a legutóbbi időkig a szegedi tájon is jellemző volt a természetben kiadott munkabér. A parasztgazdaságok a birtok nagyságának megfelelően, de leginkább egy-két személyt, rendesen fiatal házaspárt fogadtak meg részesnek. Sokszor hosszú éveken, olykor nemzedékeken át fennállott a gazda és részes közötti kapcsolat. Megszokták, megbecsülték egymást: az egyiknek a munkáját, a gazdának meg az emberi méltányosságát. A Városban az aratórész a tanács 1724. évi határozata szerint: a búzatakarítás ötödén, az árpáé negyedén legyen. 1733-ban a nyomtatók a búzának nyolcadát, az árpának hetedét kapták. 1738-ban az aratók napszáma 3 napra 2 véka búza vagy naponként 17 dénár, a kévekötözőké 1 véka búza. Az első világháború előtt egyezség szerint a 12. vagy 13. kereszt illette az aratót, de kommenció (só, szalonna, tarhonya) is járt vele. Ennek fejében a részesnek a hordásban is segédkeznie kellett. Újabb időkben holdanként a maga családjával együtt 60—70 kg szemért fogja fel a maga kenyerén. Egészen 1945-ig szokásban volt az is, hogy az alsóvárosi család elég erősnek érezte magát az aratás munkájához, legföljebb csak alkalomszerűen fogadott a Vadkertiköröszt körül tanyázó alsóvárosi és környékbeli kínálkozó szegény emberek közül. A kereszt tövében szerszámaikkal várakoztak, kiállottak, hogy a földjükbe igyekvő gazdák megfogadják őket. Ha jól dolgoztak, több napra is ott ragadtak, és családtagként bántak velük: ellátásukról, szállásukról most már a gazda gondoskodott. Előfordult azonban, hogy napokon át is hiába várakoztak. Nem akadt, aki megfogadta volna őket, mert rossz volt a termés, nehéz az értékesítés. Természetesen akadtak olyan fiatal törpebirtokos alsóvárosi gazdák, rendszerint legénykori komák, akik aratás, hordás idejére összeszövetkeztek, és kölcsönösen segítettek egymásnak. Annak a földjét aratták először, akinek a búzája érettebb volt. Azét hordták először, akinek gabonája a szérűskertben hamarébb került cséplésre. A tanyai részfogás — ha még nincsenek kialakult kapcsolatok — már korán tavasszal megtörténik.

46 Az egyezséget nem szokás írásba foglalni. Az adott szó kötelez. Jellemző, hogy a robotnak sajátos csökevénye, a ledógozás a tanyai nagygazdák és zsellérek között szinte napjainkig, 1945-ig meg tudott maradni. így a részes általában három napi ingyen munkára kötelezte magát a gazda földjén. Kötelessége 45 Ko vir. 214. 46 Börcsök Vince szíves közlései. Vö. még gazdagabb dokumentációval Barcsok V., Az aratás és cséplés hagyományai, jogi szokásai Szeged környékén a századfordulótól napjainkig. Néprajz és Nyelvtudomány XVII—XVIII. 299—306. 53 6