Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

volt ezenkívül a rendes napszámbér mellett tavaszi munkát végezni; füvet kaszálni, szőlőben dolgozni. Ez azonban egyúttal bizonyos kereseti lehetőséget is jelentett. Aratáskor, illetőleg utána a kicsépelt gabona minden tizenegyed része a részest illette. Régebben keresztben számolták el a munkabért. Szintén minden tizenegyedik kereszt illette a részest, akinek így szalma, polyva is jutott. Ilyenkor azt mondták, hogy gazú részelt. Később azonban egy kocsi szalmával kellett megelégednie. Polyva csak külön, megegyezés szerint járt neki. Részét a gazda igája vitte haza. Szabó Mátyás följegyzése szerint a külső tanyavilágban a lovakat ilyenkor föl is csengőzte, hogy lássa mindenki: terméséből másnak is jutott. A zajütésnek azonban eredetileg nyilvánvalóan gonoszűző célzata volt. A részes dolga volt még természetesen a keresztezés, kaparás, hordás, asztagrakás, továbbá a cséplésnél való segédkezés. Kegyetlenül lesoványodva, lerongyolódva tért haza, évi kenyerét azonban megkereste. A részes feleségétől a gazda olykor megkövetelte, hogy vegyen részt a zsákfoltozásban és főzésben, amíg a cséplés tart. A részest a rész mellett hagyományosan kommenció, komenció is illette: fejenként 2 kg szalonna, 1/2 kg zsír, 20 kg liszt, 1 kg tarhonya. Ilyenkor járja az a szólás, ha gyönge az étel, akkor nemfogi a kasza. Tüzelőt a gazda adott. A részes kötelessége volt a maga költségén marokverőt fogadni. Ez azonban leginkább a felesége, húga volt. A gazdával való egyezségtől függött, hogy az aratóbocskor benne volt-e a kommencióban vagy sem. Ha nem, akkor a részes vett magának is, meg a marokverőjének is. Olykor úgy egyeztek, hogy a gazda gondoskodott a munka idejére az ellátásról. Ilyenkor naponta négyszer ettek (frustok, ebéd, uzsonna, vacsora). Erre az időszakra tartogatták a füstölt húst, de tanyán birkát is vágtak. Napközben gyönge, savanykás csigert ittak, hogy ne kívánják annyira a vizet. Egyes helyeken volt gyöngébb, 30°-os aratási pálinka is. A vizet egyébként csöcsöskorsóban, nedves rongyokba csavarva árnyékban tartották, olykor rögtönözve a földbe is beleásták. Erre a célra szolgált különben a csobolyó, csubolyó is, amelyet Rózsa Sándor-regényében

47 Móricz Zsigmond személyes tapasztalat nyomán így jellemez: „kétfenekű faedény, ami olyan, mint egy szűkre szabott kicsi hordó. Egy arasz a két fenék között a donga vagy annyi se." Vacsorára jobb bor járt. Ez volt a táplálkozási rend akkor is, ha maga a család aratott. A tanyai részesek ott aludtak a gazda istállójában, szénásszínjében, szalmakazal tövében. Ügyesebb aratók itt kívül, az ég alatt szerettek legjobban, mert a hajnali hűvösre könnyen föléreztek. Az aratóbanda néven emlegetett tápai, sövényházi, tanyai munkaközösségek uradalmakba mentek az első világháború előtt, főleg Temesközbe, Csanádba aratni : 3—6 hétig voltak oda. Öreg tápaiak mesélik, hogy egyetlen urasághoz 30—50 tápai kasza is elszegődött. Egy bandában volt 12 személy: 6 kaszás, 6 marokverő. Egyikük volt a bandagazda. A táblákat öllel kimérték, felcsóvázták az egyes bandák számára. Az urasági aratókat az uradalom vitte-hozta szekéren, kocsin a kommencióval együtt. A kocsira felrakták a gyékénysátort, cöveket, pokrócot, bográcsot, aratószerszámokat. Az aratásra induló újkígyósi lány valamikor búzakalászból rögtönzött koszorút viselt a fején. Az aratók hagyományos öltözete férfiaknál ing, gatya, olykor festőkötő, továbbá kapcára húzott bocskor, a napszúrás ellen oltalmazó kalap. A marokverő fehérnép rövidujjú inget, pendelyt, festőből való aratókötőt, bocskort, fején kendőt viselt. 47 Móricz Zs., Rózsa Sándor I, 178. 537