Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

son kocsikenőccsel, petróleummal dörzsölik be. Ennek eredetileg nyilván mágikus, háttere is volt. Régi gazdasszonyok az ólat is hasonlóan próbálják védelmezni a rontástól, és előkészíteni az új jószág számára. így a tápaiak a húsvétkor megszentelt sonka csontját szokták az ólra kötni, karácsonyfa gallyát, virágvasárnapi barkát, úrnapi ágat, boldogasszonyi füvet tűzni az ólra, vízkeresztkor pedig szentelt vízzel fölhinteni. A kiszombori asszony még századunk elején is az alsóvárosi havibúcsúról hazaérkezve, legelőször a disznóólba ment, hogy az út porát itt rázza le magáról. Az ólajtón, küszöbön sokszor látható hétlyukú patkó. A kényeskedő, cifrálkodó szegényt ezzel a a szólással szokták megítélni : feszelög, otthon mög ólajtóval takaródzik. Féltik, illetőleg féltették a fiatal malacokat a szemveréstől is. Idegent nem szívesen engednek az ólhoz. A rokon úgyis tudja az illendőséget: az ólkerítésen át háromszor mögköpködi őket és ezt mondja: jaj de csúnyák vagytok, hogy esetleges dicsérete, szemverése nem ártson a megtekintett jószágnak. A szemverést nemsokára gunynyasztás, étvágytalanság árulja el. A tanyaiak, tápaiak, jázovaiak ilyenkor a gyanús látogatót megkérik, hogy vizeljen egy edénybe, majd a bemártott rossz söprűvel — az ólnak háttal állva—hintse meg a disznókat. Ezt a műveletet olykor maga a gazdaszszony is elvégzi, ha úgy találja, hogy hízói nem fejlődnek szépen. Szemverés ellen az asszonya után ólálkodó, szabadon járó konyhás malac nyakára pántlikát is szoktak kötni. Föltételezés szerint így a szalagon akad meg a rontó pillantás.

121 Az evangéliumból (Máté 8, 30) ismeretes, hogy Krisztus egy alkalommal a gonoszlelkeket disznócsürhébe parancsolta. Nyilván ez a jelenet ihlette azt a szőregi hagyományt, amelyről Kálmány ad hirt,

122 és amelyre a tápaiak napjainkban így emlékeznek: az anya 9 kóróra fehér rongyból 9 bubát készített, majd szenteltvízbe mártotta és megforgatta a zsebrésös, zsébrész, alsóvárosiak ajkán túrús, gombás, azaz felpattogzott szájú, nyelvű gyerek szájában, utána a csürhe elé vetette, hogy az bekapja, elvigye a gyerekről a bajt. A táragy, tár agybetegség (haemoglobinaemia) idején kéznél levő háziszer a táragyfű, táragygyökér (helleborus), amelyet leginkább dorozsmaiak árulnak a piacon. A betegség jellegzetes tünete, hogy a disznó szeme erősen csípádzik. A füvet a fülébe húzzák. Később magától leesik, és lyuk marad a helyén: a disznó csakugyan meggyógyul. Himlő ellen a kistelekiek régebben úgy védekeztek, hogy a malacokat napkölte előtt húgyos seprővel veregették. A körömfájós disznót a tápaiak is húggyal szokták locsolgatni, hogy a baj ettől mintegy megundorodva, ne kínozza tovább a jószágot. Ecetben erjesztett sárgaföldet is dörzsöltek kezükkel a hasa aljára. Hasonló ehhez az a nyilván még disznóvágók köréből származó hiedelem, amelyet Tömörkény örökített meg: „Egy régi mondás — írja

123 — azt tartja: sok disznó, sok légy, semmi kolera. Vagyis ahol a disznóhízlalás uralkodik, ott nem uralkodik ragadós betegség, mert ezt a helyet elkerüli." Alighanem úgy vélték, hogy a rettenetes bűzt a személyként elképzelt betegség nem tudja elviselni és odábbáll. Tanyai középgazdáknak a század első évtizedeiben volt több, olykor öt anyadisznajuk is, amelyeket koca, magló, anya, Dugonics András szerint eme,

12i Gyula121 Érdemes megemlítenünk, hogy a szegedi szervezett munkásság nyelvén 1945 előtt a konyhásmalac gúnyosan azt a munkást jelentette, aki a munkaadónak hízelgett és mindenben igyekezett a kedvébe járni. 122 Kálmány L., Összeférhetetlen táltosainkról Ethn. 1917, 266; Vö még Térbe L., Egy rontás története. Eth. 1927, 54. 123 Tömörkény L, A kraszniki csata 198. 124 Dugonics A., Etelka I, 225. 495