Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

falván göbe néven emlegettek. Kant is tartottak hozzá. Évente kétszer is búgattak, egyszerre két kannal is, így aztán a koca 13—15 malacot is vetött, fialt, malacozott, legalábbis az elmondó szerint. A kanhoz hajtott disznóra a tápaiak szennyes gatyát, pendelyt vetnek, hogy majd szerencsésen foganjon. Amelyik disznó először fial, annak előhasi malacai vannak. A kismalacokat a tápaiak mágikus megfontolásból : pű ëgy, pű kettő, pü három... szóval szokták felolvasni azaz egyenként megköpködik őket. Ilyenkor ezt is szokták mondani: pű de girhes kis dögök, nyöjjetök nagyon ördögök! Mindjárt kiszedik a fogukat, hogy szopni tudjanak. Minden malacnak megvan a maga állandó csöcse. Amelyiknek nem jutott, azokat mesterségesen, cuclisüvegből, tehéntejjel táplálják. Véznaságuk miatt Tápén, Alsóvároson egyébként tréfás-sajnálkozó vízhordó néven emlegetik, és iparkodnak mielőbb eladni őket. A szopós malacok szoptatása Tápén vagy hét, vagy kilenc, tehát mindig páratlan hétig történik. Ezután következik a választás, szakajtás: a malacok elkülönítése a kocától. A választási malac, szakajtási malac még könnyű táplálékkal is megelékszik. Tanyán epren nevelik őket. Az a paraszti tapasztalat, hogy egy jól termő eperfa vetekszik 2—3 mázsa árpával. Vannak gazdák, akik külön helyet is kerítenek a malacok számára a tanyaportán. Ez az eprös, amely 80—150 négyszögölnyi elkerített gyöpes, eperfákkal betelepített terület. Tápén a választási malacot még pár évtizeddel ezelőtt is disznócsürhe, konda névvel illetett közösségi falkába verték, és a kanász, régiesen kondász gondviselésére bízták. Ezek Szent György (ápr. 24.) és Szent Mihály (szept. 29.) között jártak ki legelőre, nyomásra. Mindenki úgy ismerte meg a magáét, hogy a hátára színes foltokat festett. Eleinte ki kellett érte menni, amíg meg nem szokta, hogy merre kell hazajönnie. A tapai csürhét nyáron a Sárgajárónál a Tiszára hajtották inni, majd ott hevertek, pihentek a meleg homokban. Ezek a kijáró disznók. Ma már csak tanyán láthatók. Az ólban neveltnek megkülönböztetésül aklos disznó neve is járta. A választási malacnál idősebb a süldő, sűdő, Sövényházán, Harkakötönyben süge. A nem egyhasi, hizlalóra fogott süldők közé a tápaiak baltát hajítanak, hogy ne marakodjanak, összeszokjanak. A városi kisember olyan házban szeret lakni, ahol ól is van. Elsősorban azért törekszik családi házat építeni, birtokolni. Külvárosi bérlőknek disznóól is jár. Ezt előre belealkudják az árendába, vagyis házbérbe. Rendesen Szent György napi vásár táján vesznek bele tanyaiaktól, falusiaktól süldőket. Eggyel rendesen többet, mint amennyire a családnak szüksége van. Ez a többi mellett meghízik, disznótorok idején eladják és így a befektetés, költségek jelentős része visszatérül. Vásárlásnál egyesek arra is ügyelnek, hogy a malac farka bal felé kacskaringózzék, mert csak ilyenből válik igazi jó hízó. Miután nem tenyésztésre, hanem közvetlen fogyasztásra tartanak disznót, mindjárt vásárlás után kiherélik, illetőleg a nőstényt kimiskárolják, hogy egyenletesebben hízzék. A herülés, disznóherülés nem nagy tudomány. Rendesen négylábú kisszéket fölfordítanak, a süldőt gerincre fektetve, a lábak közé állítják, és úgy végzik el a műtétet. Sok parasztember kitűnően ért hozzá. Munkáját inkább szívességből végzi. A készség családonként öröklődni is szokott. A művelet reggel történik, utána a süldőnek állandóan járkálnia kell. A herülő fáradságáért egy-két pohár pálinka, esetleg megfelelő pénzösszeg jár. A kivágott herét, népiesen tokit, előzőleg olykor babérleveles vízben áztatva, megsütik és az embernép el is fogyasztja. Tanyán régebben a háztetőre szokták feldobni. A kiherélt malacnak ártány, ártánymalac a neve. A rosszul herélt, serves disznó húros, húrostökű. A kocadisznó petefészkének eltávolítása, a miskárolás már nehezebb feladat. 496