Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Népünk eleinte mindenesetre nehezen barátkozott meg az új fajtával. Algyő az úriszékhez intézett folyamodványában (1779) kéri, hogy az uraság tiltsa meg a bürgejuh tartását, mert: 1. Hajlamos a rühességre. Ha ez a magyar juhokba esik, nagy szőrük miatt nehéz őket orvosolni. 2. A marha e juhoknak büdössége miatt a legelőt utálja. A legelő pedig szűk, elkülöníteni nem lehet. 3. A magyarjuh gyapja annál kelendőbb, ha „számosabban találtatik egy helységben, ha pedig birkajuhok kerülnek a határba, a magyar juhoknak meg kell kevesbedni." 4. A német birkajuhok nem szegényembernek valók. 5. A határ alkalmasabb a magyar juhoknak, mert „vízfútta föld". Az uraság a kérelmet elutasítja, sőt az említett Szekeres Mihálynak is megengedte, hogy nyáját az algyevi, sörkédi, és svájcer járáson legeltesse. A hagyományos magyar és az új, idegen jellegű birkatartás között szívós küzdelem fejlődött ki, amely lassan a merinó győzelmével végződött. Ez a változás az ősi szegedi juhászaiban új formákat is teremtett. így a juhászok ősi szegedi patrónusa, Szent Dömötör mellett meghonosodik Szent Vendel nyugati eredetű kultusza is. Már a XVIII. század derekán áll a piaristák zákányi tanyáján egy Vendel-kápolna, nyilvánvalóan a környékbeli juhászat kedvéért. 1777-ben pedig az alsóvárosi gazdák emelnek templomukban Vendelnek oltárt. A múlt században elterjed a juhászok körében a polgári életmódot tükröző posztóöltözet, így a rajthúzli néven emlegetett különös juhásznadrág, továbbá az ősi bocskor mellett a kecsögeorrú csizma viselete. A juhászat a Város hatalmas kiterjedésű szikes legelőin, így a Fehértó partvidékén, Csöngőién, Átokházán virágzott. 1847-ben 61,460, 1850-ben 58,447, 1857-ben 67,425. 1870-ben 92,173 juhot mutatott ki a statisztika.

87 A fehértói juhászok még a múlt század derekán is télidőben Rókusra húzódtak be, a Juhászváros néven emlegetett karámokba. Egy Vendel-szobor is állott arrafelé. Rókusiak voltak a már említett birkavágók, juhvágók, hagyományos, török időkig visszanyúló nevükön cincárok, juhcincárok, aki nem éltek céhben. Részben juhosgazdák voltak, akiknek nyája a Víz előtt a Fehértó szikes partjain legelt, télire pedig bekerült a rókusi birkaakiokba, a mai Szatymazi utca tájára. Öregek emlékeznek rá, hogy ezeket éjszakának évadján a tolvajok sokszor kiásták és kihúzták belőlük a juhokat. A cincárok, illetőleg feleségeik hetipiacos napokon egészen a második világháborúig, a Valéria (Bartók Béla) tér keleti részén sátor alatt mérték a frissen vágott birkahúst. A birkabőrt a rókusi tímárok, a faggyút pedig szintén leginkább Rókuson dolgozó szappanfőzők vásárolták meg tőlük. Valamikor gyertyaöntésre is felhasználták. A kereskedelmi fogyasztás itt Szegeden a múlt században akkora volt, hogy a leghíresebb rókusi cincárok, így a Répás, Ábrahám, Tájmel, későbbi nevén Hattyasy, Cukor, Hampel, Varga, Papp családok tagjai hajcsárok kíséretében kocsin még Erdélybe is elmentek juhot vásárolni. A vett birkákat a hajcsárok terelték Szegedre, a cincárok pedig kocsijukon követték őket. Mondják, hogy egy ilyen közös utazás alkalmával az egyik, Papp nevezetű cincár tífuszban meghalt. A társaságban levő Ábrahámok hazaérve, nem számoltak el meghalt társukkal, illetőleg utódait illető tartozásukkal. Jómódba jutottak, de nem volt nyugalmuk. Végül aztán házat vettek engesztelésül a szegénységgel küszködő Papp fiúnak. A rókusi cincárok nemcsak birkavágással foglalkoztak, hanem egyéb különleges húsfajtákat is árultak a piacon, illetőleg ellátták velük nemcsak a helybeli vendég87 Reizner, III, 436, 437. 476