Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

folyóvízben friss, eleven maradjon. Innen emelik ki, szákolják azután eladás alkalmával a merítőhálóra emlékeztető szák segítségével. A nagyobb méretű száknak melák neve is hallható. Ezzel fokokban csalihalra is szoktak halászni. A mérőszák viszont 80—100 cm átmérőjű vaskarikára szerelt, megfelelő öblösségű szák, amelyben a rudasmázsa két kampójára akasztva a halat nagyobb mennyiségben átmérték. A tűzsér erős vastű az eladott halak összetűzésére.

91 A Tisza partján „egymást éri — írja a múlt század végén Tömörkény István

92 — a halászbárka, olyan csöndesen fekve a vízben, mintha a homokon heverne. Ott van a Szent Borbála, a Szent Istvány király, a Szeged Városa, a Szent Rókus, meg a többi..." A halászbárkából hírmondó máig is akad. Ez a modern Tiszapartnak sajátos helyi hangulatot ad. A szegedi bárka napjainkig megtartotta egyik sajátos feladatát. ínyenc szegedi halevők, egyszerű emberek is meg tudják mondani, hogy igazi tiszahal került-e az asztalra. Ezért szükség van az állóvízben, így a Fehértó modern halgazdaságában fogott és tóhal, tréfásan pocsolyahal, döghal néven emlegetett, egyébként kiváló minőségű, de mégsem tiszai halnak a folyóban való átfürösztésére. Ez a hasznos művelet, szakmai nyelven kisaralás, kifürdetés a kishalászok gyakorlatából vált általánosabbá. „Összefogta — írja

93 személyes élmények nyomán Terescsényi György — a holtvíz kövér és renyhe potykáit, a csukát és a süllőt, a dévérkeszeget és a kárászt. Aztán áteresztette őket az élő Tiszában úszó kis bárkájába. A víz alá süllyesztett lyukasfalú halhombárban aztán egy-két hét alatt keresztülment a halakon a jó víz. Kimosta húsuk rostjai közül a sarat, még a kövérségüket is megcsappantotta. Megillatosodtak ízben és visszaszépültek színben, sőt még fürgeségük is visszatért édes hazájukban, az eleven Tiszában, a szőke habokban, ahol meg kellett volna születniök. Két hét után el lehetett adni őket bátran az óvatos nagyfiséreknek, akik össze szokták vásárolni a kecésektől a heti zsákmányt." A halvásárról és a szegedi ember halevéséről a táplálkozásnál emlékezünk meg. Az élőhal fogása és árusítása mellett, évszázadok során járta a szegedi Tiszán a halhasítás, halsózás is, amely a XVIII. századtól kezdve egy-egy halászgazda, azaz fisér megbízásából történt. A halhasító tanya, röviden tanya rendesen füzesben állott.

94 Algyő és Szeged között rendezték be. Nevezetes tanyahelyek voltak a Sárga, Porgány, Vesszős, Gyevifok. Voltak azonban a Boszorkány sziget táján is. A tanyákon először is azt az olykor 20—30 m hosszú veremfélét építették, amelyet háztető módjára náddal födtek be. Előtte nagy hordók, dézsák, továbbá víziközlekedésre már alkalmatlan, tisztára súrolt ladikok, amelyekben a sózás történt. Mellettük kecskelábú asztalok, ahol a halat hasították. Kissé távolabb a zsidóutcák, vagyis földbe vert lécekre 5—8 sorjában húzott zsinórok. Végül éjjeli szállásra szolgáló szúnyoghálós fekvőhelyek. Magasabb helyen emelkedett a fisér, olykor a megbízott halászmestör nádkunyhója. Körülötte foglaltak helyet a halhasítók szállásai. A fehérnépek kunyhója takarosabb volt, díszítéséről a legények gondoskodtak. A tanyák környékén mindég akadt egy-két kutya, aprójószág, továbbá odaszokott vízimadár is : gólya, gém, szarka. Volt egy külön konyha, helyesebben katlan is. 91 Herman, II, 839; Kovács, 268 (képpel). A tárgy és szó máig ismeretes. 92 Tömörkény I., Az alvó Tisza. SzN. 1891. szept. 30. 93 Terescsényi Gy., Aranyhomok 172. 94 Reizner III, 479; Tömörkény I., Vízenjárók 78; Kovács J., Szegedi emlékek 65; Szmollény N.. A halhasító tanyák. SzN. 1909, 3. sz; Bitó /., 30, 40. 439