Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Egy-egy tanyán 25—30 lány hasított és sózott, 5—6 férfi a nehezebb munkát végezte, néhány csónyikos gyerök meg a ladikot, bárkát húzta. A halászok már korán reggel kivetették a nagyhálót. Utánuk mentek a ladikok, amelyeket gyerekek húztak. Mindegyikhez négy-öt bárka volt kötve. Ha a kivetés sikerült, a bárkák hamarosan megteltek és csónakkal a tanyához vontatták őket. Itt fűzfavesszőből font mély kosarakba rakták át, és a halas kosarakat két ember rúdon, vállra kapva vitte a tanyába, ahol a Kovács Jánostól hastok néven

95 megörökített halhasító asztalon a lányok bicskával lekaparták róluk a halpénzt, kivetették a belső részeket, majd az áztatókádban besózták. Amikor a só már jól átjárta, akkor egyenként teregették ki száradni a zsidóutcára, ahol a belső oldalukat kifelé fordítva, hatnyolc napig száradtak. A száradó halnak rettenetes bűze volt. Száradás után az egyes halfajtákat külön rakták és főleg gyékénnyel, olykor kákával, fűzfahánccsal, ritkábban spárgával átkötözgetve 25 fontos csomagokba bálázták. A bálákat azután a bálazógunyhó, bálázó néven is emlegetett verembe raktározták el. Ugyanitt állott szép sorban, öblös butykosokba gyűjtögetve a halzsír is. Halhasításra főleg a keszeget tartották alkalmasnak, de potykát, süllőt, kecsegét is hasítottak. Az ebédet, vacsorát szolgafán lógó nagy bográcsban férfi főzte: paprikáshalat, krumplistarhonyát. Kerekszájú fakanál volt az egyetlen evőeszközük. A bográcsból cserép- vagy fatányérba szedték ki az ételt. A halpaprikást, halételt olykor ecettel is leöntötték. A munkát dalolás, mesemondás is élénkítette, és az étkezési időt, továbbá az ebéd utáni pihenőt leszámítva, hajnaltól estig tartott. Utána a fiatalság bőrduda vagy citera hangjára sokszor pördült táncra. A heti munka hétfőtől szombat délutánig tartott. Ekkor csónakon hazajöttek Tápéra, Városra, de vasárnap estefelé már indultak is vissza. A halhasítás egyik forrásunk szerint késő ősszel, november derekán szűnt meg. A bálázott halat dereglyén szállították a Városba, hasonlóan a tanya fölszerelését is. Megkezdődött a hal eladása. Főleg Arad, Temesvár, Lúgos vásárolt sokat. Az évi mennyiség 800—1000 bécsi mázsára rúgott. „Kedves eledele volt — írja

96 a múlt század végén Tömörkény — az oláh köznépnek és a horvátok is nagyon szerették... Kétféle módon csinálták. Ha füstölték, akkor szárazon ették, továbbá meleg étel gyanánt. Csináltak belőle savanyú ételt, meg paszúrral is, mint ahogy mostan a babba szokás főzni a disznóaprólékot és a szalonnabőrt. Abálták is. A forró vízben a száradt hal felső része lehámlott, nem is kellett tisztogatni. Ennek az ételnek sóshal volt a neve, de a magyar így sem igen ette, legföljebb, ha vasrostélyban néha parázson sütöttek belőle egy-egy darabot. Ellenben különösen a böjtök idején, igen kapós volt a más népeknél és szállították nekik Aradra, Temesvárra, de még el egészen Zágrábba is. E helyen a szárított halnak rendes vásárja volt, és jól is keltek a bálok, csak azok rendjén nem volt szabad téveszteni a küldés alkalmával... Mivel az aradi [piac]... csak a keszeget kereste, a temesvári piacon csak a potyka kelt el, a legmesszebb eső gyomrokba a csuka és a süllő jutott, ezeknek Zágráb volt a piacuk." A kivetett belekből és a hasításra alkalmatlan kisebb halakból főzött zsiradékot, a halzsírt bőr (szerszám, csizma) tisztogatására használták a tímárok, de családban is ápolták a lábbelit vele. „Ahhoz hasonló kenet nem volt — írja

97 Tömörkény István — sem hámra, sem lábbelire." Valamikor külföldre is szállítottak belőle. 95 Kovács, 290. 97 Tömörkény L, Bazsarózsák. 121. 440