Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A jezsuita Szentiványi Márton hazánk nevezetességeiről írva (1699) azt állítja, hogy Szeged környékén bővében vannak a halak. Nem is tudják mind eladni, ezért disznót is hizlalnak vele.

14 Ez a mód még a múlt században is járta, sőt a tanyai ember ma is megteszi, ha leapadó tavaszi vízállásban, vadvízben apró halak maradnak vissza. A török hódoltság után a XVIII. század elejétől bőségesebb adatokkal tudjuk nyomonkísérni a szegedi halászat történeti sorsát. A Szegeden táborozó (1705) Rákóczi Ferenc önéletrajzában

15 ezeket olvassuk: „betegségem nagyon kínzott s folyton égő szomj úságom volt, és azt csak a Tisza vizével olthattam, melynek sárbűzű vize annyira tele van halakkal, hogy szinte alig lehet meríteni anélkül, hogy halat ne fogjon az ember." Cserey Mihály históriájában azt írja,

16 hogy az 1711. évben „Szegednél a Tisza vize minden látható és tapasztalható ok nélkül elenyészek. Annyira, hogy a számtalan halak a Tisza száraz fenekén künn maradván, nem győzték az emberek kifogdosni." A boszorkánypöröknek (1728) a szegedi halászéletet illető vádpontja volt, hogy a bűbájosok az halakat eladták az törököknek legyekért, olyan legyekért, amelyek mindenféle kirakott szőlő levelét, fa levelét és más afféle károkat szoktak tenni}

1 E három anekdotikus jellegű adalék után vizsgáljuk tovább a szegedi halászat történeti néprajzát. Már a XVIII. század derekán (1756) olvassuk, hogy a halászatból a szegedieket sem a Maroson, sem a Tiszán a Marostorokig a kisebb hálókkal kizárni nem lehet. A tanács nyilván a mindjárt jellemzendő fisérek piaci egyeduralmának ellensúlyozására, a kisemberek védelmére volt kénytelen így rendelkezni. Ez a szabad hagyomány még a régi időkből öröklődött és többé-kevésbé változó formákban a legújabb időkig élt. Sok régi szegedi iparághoz (talicskás, hajóács, vízimolnár, szappanfőző, cincár) hasonlóan, a halásztársadalom is végig elhárította magától a céhes kötöttségeket. Ebben nyilván találkozott a város magisztrátusának csöndes támogatásával is, amely így próbált a szegény lakosain segíteni. Tudjuk, hogy a céhbe tartozás reprezentatív kötelességekkel járt és jelentős vagyonosságot követelt meg. A szegedi halászok tehát sohasem alkottak céhet. Ennek ellenére mégis volt zászlajuk. Városunkban „mindig ősfoglalkozásnak tartatott — írja Tömörkény István

18 — miként a földmívelés, avagy a pásztorkodással járó állatnevelés. De azért mégiscsak társaság voltak. Céhládájuk nem volt, de zászlójuk volt, mert azalatt tartoztak együvé. Még ünneplő ruhájuk is formára volt csinálva: molnárszín posztó, meggyszín bársonygallérral. Még templomi superlátjuk is volt. Selyemsátor, amit templomjáráskor a felsővárosi minorita barát fölé tartottak." Visszatérve azonban a XVIII. század elejére, a sövényházi tó harmadának halászatát Csókási Gergely, Sántha Mátyás és társaik 16 forintért és 6 nádas halért bérelték (1724). A Ballagitó halászatát Huszta Pál, Rontó Mihály és társai a fogás negyedéért kapták meg (1725). Barát Imre és társai a Marostorok halászatát szintén ennyiért bérelték (1731). A Város a Vártó (tápai rét) halászó területét (1724) ősi jobbágy14 Idézi Varga 140. 15 Kovács J., Szegedi emlékek 60. 16 Idézi Reizner, I. 232. 17 Reizner, IV. 416. 18 Tömörkény I., Rónasági csodák 166. 418