Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

falujának, Tápénak adta bérbe, hogy városunk protectiója alatt jobban előmehessen. Kikötötte azonban, hogy midőn Városunk szükségére Bécsi méltóságoknak meghalásztatni kívánjuk vagy friss halat az idevaló Uraknak adatni akarunk, tartozzanak praevie adandó parancsolatunk mellett mind meghalászni, úgy az halat bé hozni, nem különben Városunk főbíráját is böjti napokon egyszer is másszor is hallal látogatni.

19 E hagyományos laza közösséggel szemben afisér,ficsér, ritkán halfisér, másként halkupec néven emlegetett halászati vállalkozók jómódú, sokszor csakugyan német származású szegedi polgárok voltak, akik a Város környékén levő ereket, fokokat, tavakat, de magának a Tiszának is egyes részeit bérbevették, és fogadott szegénysorsú halászemberekkel halásztatták. Olykor egyszerűen csak a kishalászoktól fogott hal összevásárlásával és eladásával foglalkoztak. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy ezzel szemben ősi jogon, kisebb halfogó eszközökkel minden halász szabadon halászhatott a Város vizein. A szegedi halászatnak a fisérektől kezdeményezett, szervezettebb, mintegy nagyüzemi formája tette lehetővé, hogy Szeged városa a XVIII. század második felétől majd száz esztendőn át egészen a folyószabályozásig hazánknak nyilván a legjelen, tékenyebb halkereskedelmi központja volt. „Százezer mázsákra ment — írja önéletrajzában a szemtanú Kováts István —, amit magába Erdélybe szállítottak, mert a szegediek nemcsak a halfogáshoz, hanem annak földolgozásához is értettek. Jól tudták tisztítani, hasítani, szárítani, füstölni, gyékénnyel csomagolni, úgyhogy a szegedi szárazhalat évekig el lehetett tartani. Amint öreganyánk beszélte, számtalan külföldi kereskedő jött és itt nagy bevásárlásokat tett halból és halzsírból. Azidőben a leghíresebb halhasító telep volt a Porgány, Királica és az alsó Tisza jobb partján vagy 20—30 tanyán hasították a halat... A Tisza bal partja elkezdve Csongrádtól, le a Tisza torkolatáig, mindig kiemelkedett medréből úgyannyira, hogy legkevesebb 50 négyszögöl mérföldnyi terület víz alatt volt. Képzelhető, ha abban a vízben elvetették a nagyhálót, néha egyszerre kihúztak száz mázsányi halat... Még e század elején egészen 1855-ig nem kevesebb, mint 4000 ember volt, aki halfogással, annak feldolgozásával vagy kereskedésével foglalkozott. Azt lehet mondani, hogy majd az egész Felsőváros." A folyószabályozással, gőzhajózással együttjáró megrázkódtatásokról, gazdasági és társadalmi válságról Okrutzky, magyarosított nevén Abafi Aurél szegedi királyi közjegyző, híres vadász, Kovács János és Lakatos Károly barátja értesít bennünket legkorábban.

20 Elmondja (1864), hogy a Tisza szabályozása előtt „volt a népnek nádja, gyékénye, fája, szénája, hala, tojása és vadja, tehát olcsón szerezhette meg hajléka tetőjét, télre tüzelőjét, marhájának a takarmányt, a legelőt, magának a húsételt, tésztájához a tojást." A vízáradások aszályos évekre megtermékenyítették az ártereket, trágyázni nem kellett. Volt szépen takarmány is. „Szeged csak 14 év előtt évenként átlag 30—40 ezer mázsa halat adott forgalomba, most alig bírja a fönnebbi mennyiség nyolcadát kiállítani. Ezerek éltek a halászatból, éspedig jobban, mint most a kiszárított tereken gyakorolt szántóvetőségből." A XIX. század második felében megismétlődik a török idők szegedi halászainak migrációja. Szeged vidéki, tiszai halászok kerülnek a Balatonra, és a maguk fejlettebb munkaeszközeivel, módszereivel, nem különben szakmai rátermettségükkel magasabb színvonalra emelik az itteni patriarchális egyszerűségbe rekedt halászatot. Már Herman Ottó írja 21 nagy munkájában: „Ott, ahol a bérletek arányait megnövelték, hatalmas szerszámmal kitartóan kell dolgozni, ott a bérlő Szeged, Csong19 Tanácsi jegyzőkönyvekből. 20 Okrutzky A., Szeged és környéke a sport terén. Vadász- és Versenylap 1864. 21 Hennán O., A magyar halászat 312. 27* 419