Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
A fölszereléshez hozzátartozott a tarisznyaszíjhoz kötött 10—12 gólya, hátul a pöckölök, vagyis kétarasznyi hosszú villás fűzfaágacskák, amelyekre a gólyák kerültek. Vállra vetve vérmocskos, félig szalmával megtömött szák, továbbá kis kurtanyelű ásó. A furcsa menet a Fehértóhoz érkezve, az ásóval felújította tavalyi lesgödrét: kimerítette belőle a vizet, kihányta a sarat, végül pedig kiszalmázta. Ha a vízállás alacsonyabb volt a szokottnál és a tóban sziget mutatkozott, akárcsak akkora is, mint egy hordófenék, akkor a lest ideásták. A madár itt bent kevéssé gyanakszik. Attól nem kellett tartani, hogy ezekbe a gödrökbe fakadóvíz szivárog. A talaj ugyanis szívós, áthatlan. Csak az esővíz vagy hullámverés töltötte meg. Ha ilyen sziget nem mutatkozott, akkor a lesgödröt a tó szélére ásták. Oly mélyre, hogy a bennülő puskásnak csak a félfeje lássék ki belőle. Egyébként ezt a kilátást is felrakott sárral, göröngyökkel elálcázták, de lőréseket hagytak rajtuk. A kiásott földet beledobálták a vízbe, nehogy a madár a földhányástól gyanút fogjon. Ismervén a madarak járását, lesipuskásaink mindig a tó északi és északkeleti részén ásták gödreiket. Ezután következett a gólyák felállítása. A gödörtől 15—20 lépésnyire úgy rendezték el őket, mintha szedegetés végett leereszkedő madárfalkáról volna szó. A „sneffeket" külön csoportban, vagy hosszanti irányban állították föl, amint a fütyülősneffek és székisneffek éppen a partra szoktak szállani. Olykor úgy rendezték el, ahogyan „feltartott fejjel figyelve, a szélkiáltók siestájukat tartani szokták". Szeles időben a csalétkeket orral fordították szélirányba, hogy a tollúk ne borzolódjék föl, mert ez a leszálló rajokat bizalmatlanná tette volna. Mindezeknek elkészítésével végezve, a lesipuskás sáros odvába húzódott. Szinte állandóan benne tartózkodott, amíg a madárhúzás, azaz vonulás meg nem szakadt. Szükséges volt ezeken fölül a hívogatás, vagyis a madarak hangjának utánzása, ami a gyakorlott vadásznak kitűnően szokott sikerülni. Párzás idején már a hívogató hangra sincs szükség, mert a madarak bódulatukban megfeledkeznek a szokott óvatosságról. A hangutánzó parasztvadász meglepő messzeségből le tudta csalni a magányosan kóborló, tapasztalatlan szemnek észre sem vehető madarat. Embereinket a hasadó hajnal már a gödörben találta. Ott is maradtak késő estig. Ilyenkor a gólyákat összeszedték és megindultak haza. Amikor azonban váratlanul korai vagy erős madárjárás mutatkozott, akkor az éjszakát is kint töltötték. Egyébként a vadlibát, kacsát, szélkiáltót nem számítva a sneffek csak jóval napfeljötte után harmat száradtján szoktak mutatkozni. Lakatos állítása szerint esztendőn át egyetlen lesipuskás zsákmánya a rengeteg elejtett kacsát és ludat nem számítva, a szélkiáltóból és a sneffekből ezrekre ment. Ebből tartották fenn magukat és családjukat, bár vadjukat potom áron vesztegették a madárpiacon. Szintén Lakatostól tudjuk, hogy fűzfaboton rovásra vették, hogy évente hány madarat ejtettek el. 20 Amikor a tó kiapadt és a madarak elszéledtek, akkor embereink alkalmi munkából, így csőszködésből, szőlőkapásságból éltek. A vadászati évadban azonban aranyért sem lehetett volna őket más munkára bírni. Eláll a művelt ember szeme-szája — írja Lakatos — hogy ez a székháti népség mennyire ismerte a madárvilágot. Ismerték és részletesen meg tudták különböztetni minden vízi és víz körül élő madárnak a fajtáját. Tudták mikor, melyik hónapban jár és mikor távozik ez vagy amaz, hogyan változtatja a színét. Találóan nevezték meg az egyes fajtákat. így a Plilomachus pugnax fiataljai emlékeztetnek csapatos járásukban, repülési módjukban, alakjukban a galambokhoz. Innen a galambsnejf, másként 20 Lakatos K., Fehértói puskások. Adat a régi Szeged ethnographiájához. SzN. 1911, 91. sz. 368
