Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

tor leütötte a réti farkast, annak bőrét kötözte föl, nyilván mágikus megfontolások alapján is, a lábára.

13 Más helyen elmondja,

14 hogy a farkas „ménessel, gulyával nemigen mert kikezdeni, bár a lófélét már a szaga is szétzavarta. Hanem a birkát hordta. Bottal hadakozott ellene a juhászlegény. A juhászbot acélkampója még élesre volt akkor fenve... Nagy küzdelmek történtek ott, s neves legénynek tartatott az a juhász, aki meg bírta védeni a nyájat a rabló ellen. A legnagyobb virtus azonban mégis csak az volt, ha valaki az elejtett farkas bőrét lóháton vitte be eladni valahová." Szintén Tömörkény emlékezik meg

15 arról, hogy még a múlt század derekán is nagy komondorokat tartottak a juhászok, pásztorok, de nagyobb tanyai gazdák is. A nyakukra szöges vasörveket verettek, hogy a réti farkas el ne tudja kapni a torkukat, ha a nyájat, tanyát megtámadta. A komondorokat, hogy jó erőben legyenek, lóhússal is táplálták. A farkasbőr kimunkálása a szűcsök 1803. évi árszabásában előfordul. Ez azt bizonyítja, hogy vidékünkön régebben nem volt ritkaság. * A pákász ügyesen tudott egyes hálófajtákat, egyéb halfogó eszközöket is készíteni. Főleg az emelő, kece, pöndörháló, továbbá a fűzfavesszőből font tapogató, csíkkas, azonkívül csirkeborigató alkotásában jeleskedett. Egyik-másik pákász jól ismerte az orvosi füveket. Piócát gyűjtött. Szemfájásról halepéből, nyavalyatörésről pedig kékgyíkból és tarajos kígyóból készített hathatós szert. Lakatos szerint egyesek a hátfájósok szakszerű megtaposására is vállalkoztak. A régi vérbeli szegedi madarászoknak, halászoknak megvoltak a kiválasztott, nagyratartott madaraik. Legtiszteltebb volt közöttük a nömös jelzővel is illetett kócsag, nyelvükön kótyag, amely a gémek csoportjának legnemesebb fajtája, a szegedi vizek legszebb ékessége volt. Lakatos Károly ismerte

16 a.fattyúkócsag, másként feketelábú kócsag (Ardetta garzetta), galambkócsag, másként üstökösgém (Ardea ralloides), lovaskócsag (Agretta alba), nagykócsag (Herodias alba) fajtákat, illetőleg megnevezéseket. A nagykócsag volt közöttük a legkülönb. Ha a pákászok emlegették, mindig harmadik személybe tették és ilyenkor a kócsagra gondoltak: ű a leg szöbb madár! ÍJ tiszta mint a hó, ragyogó mint a nap: még a sas se meri bántani! Csakugyan, mintha napsugárból lett volna az egész lénye. Amikor a kócsag beleszállott a verőfénybe, egészen összefolyt vele. Csak akkor csillant ki belőle, amikor megcikázott egy kissé a szálló föllegek között. A szó elhallgatásának egyébként föltétlenül volt valami névmágiás háttere. Jellemző, hogy a szegedi népnyelvből a klasszikus víziélet eltűntével teljesen ki is veszett. Nevét még öreg parasztok ajkáról elhangzani, emlegetni sem hallottuk egyszer sem. 13 Tömörkény I., Homokos világ. 13. 11 Tömörkény l., Új bor idején. 492 15 Tömörkény L, Rónasági csodák. 194. Európai párhuzamairól: Zwischen Kunstgeschichte und Volkskunde. Festschrift für Wilhelm Fraenger. Berlin 1960. Schmidt, L., Stechelhalsband des Hirtenhundes. 16 Nyíri mutat rá, hogy az írónak dilettáns Lakatos egyes helyeken, főleg kócsagról szólva, szószerint követi Havas Sándornak a sárréti pákászról szóló ismertetését (Vadász és Versenylap 1858), nyilván azért, mert a megállapítások a szegedi pákászra is ráillettek. 365