Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Nem volt a rétnek, lápnak olyan rejtőzködő helye, ahol a királyi kócsag különösen szeretett tanyázni, fészkelni, hogy a pákász föl ne kutatta volna. Régi vadászok közvetlen tapasztalatok után állították — írja

17 Lakatos — hogy minden rétség pákászai megközelítő pontossággal meg tudták mondani, hogy a rétnek ezen és ezen a részén hány kócsagfészek van? Hány a fán, hány lent a mocsárban címeres nádüstökre rakva? Egy ugyanazon fán mennyi a fészkek száma, melyikben van tojás, melyikben fióka? Mekkora a csapatokba verődött fiatal kóbor kócsagok száma? Hol, melyik porondon, szigeten szoktak tartózkodni éjente, nappal, esetleg a nap különböző időszakában? Röptükben merre tartanak, hova húznak, mit csinálnak és meddig maradnak ott. Pákászaink érthető okokból nagyon sóvárogtak a kócsagtoll után, de a barbár pusztítástól iszonyodtak. Az olyan kócsagot, amelynek nem volt megfelelő tolldísze, nem fogták, nem lőtték. A fészkeseket nem bántották, csak megszámlálták. Csak ha ivadékaikat már fölnevelték, akkor vadásztak a széptollú öregekre. A pákász napokig, olykor hetekig kutatta a lápon azokat a helyeket, ahova a kócsagok reggelente seregestől le szoktak szállani. A lövéssel fukarkodott, csak akkor célzott, ha egy célzással többnek elejtését remélhette. A hasadó hajnal a nádlacit már lesen találta. A messze távolban kócsagok közeledtek, majd a tanyájukra leszállottak. A pákász meg sem mozdult. „A kócsagok szemerkélnek, szedegetnek az iszapos parton, majd játékot kezdve kecses mozdulatokkal szaladgálnak ide-oda a sekélyeken, űzve-csípve egymást jókedvükben, miközben itt is, ott is egész csoportok verődnek össze, meg ismét szétválnak. így folyik ez jó ideig. A pákász még mindig nem mozdul, csak figyel erősen, még nincs itt a kellő pillanat. Végre a kecses madarak megelégelik a hancurozást, a bögyüket is teleszedik már minden kívánatos táplálékkal. Összecsoportosulnak, hogy madár majdnem madarat ér : a nyakukat behúzzák, szemük lezáródik." A pákász csak erre várt, ez a kedvező pillanat. Lassan céloz és öt-hat nemes madár fetreng a vérében. A többi elmenekül. Egy elmarad a többitől, megsebesült. A lelőtt madarakat a nád között jól elrejtett lélekvesztőjébe helyezi. Aztán tolórúdra kap és iparkodik a sebhedt kócsag után. Órákig tolja nagy keservesen a lélekvesztőjét. Csak az ösztön igazítja az útján. Nem lankad. Végre egy nádlombon piros harmatot vesz észre, amit más ember meg sem látott volna. Ez a kócsag elhullott vére. A pákász megélénkül, nyomra talált. Hamarosan rábukkan a halott kócsagra. Les után a madárdelelőket, porondokat, gerinceket is sorra veszi, úgy kutat az elhullajtott kócsagtollak után. Kunyhójában azután a tollak rendezéséhez látott. A szép tollakat tőben összekötözte és átfúrt vastag nádcsőbe zárta, ahol sértetlenül, épségben megmaradt. A tollkupec, tollcsiszár vásárolta föl a pákászoktól a kócsagtollat és továbbította Kostyál Ádám híres pesti szabómester részére, aki az önkényuralom magyaros úri viseletét irányította. A kócsag után legjelesebb madár a daru (grus) volt. A történeti áttekintésben láttuk, hogy a régebbi évszázadokban is milyen becse volt a szegedi tájon. Lakatos Károlynak köszönjük, hogy a vadászatukról is tudunk valamit. Az Alföld néptelen pusztáinak valamikor olyan megszokott madara volt, mint akár a szélkiáltó vagy a túzok. Népszerűség dolgában más madár itt alig versenyez17 A pákász vagy nádlaci. 35. Vö. még Vadászati és madarászati emlékeimből. 50—55 ; Beretzk P., Kócsagok és kanalasgémek a szegedi Fehértón. Délm. 1937, 132. sz. 366