Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Öregektől hallottuk, hogy az árvíz Isten büntetése volt azért, mert a nagypiac (Széchenyi tér) barokk Szentháromság-szobrát a hetvenes évek elején lebontották, de máshol a Tanács fogadkozása ellenére sem állították föl. Méltatlan helyen porosodott, amíg az árvíz el nem sodorta. A közvélemény állandó sürgetésére állították föl mintegy engesztelésül a Dömötör-templom előtt (1896). Most is a Dóm téren áll. Az 1879. évi nagyvíz emlékezetére március 12-ének, Gergely napjának hajnalán még századunk első évtizedeiben is az összes szegedi harangok egy órahosszáig zúgtak, így a városháza öregharangja is, amelyet különben csak legritkábban, igen tragikus vagy nagyon ünnepélyes alkalommal szólaltattak meg. Amikor a víz betörését jelezte, a városháza öreg harangja elhallgatott. „Szárnyra kelt — írja Tömörkény —• Szegeden a szerteszét szóródott nép nyelvén a monda arról, hogy a harang megnémult. Nem birta el a nagy fájdalmat, a gyászos pusztulást és a szíve megszakadt. A monda szerint négy és fél álló esztendőig hangtalan maradt és csak akkor szólalt meg újból, amikor eljött Szegedre a király. Akkor magától megkondult." Amikor az árvíz élménye még eleven volt, ilyenkor virasztottak is. „Tíz év előtt — emlékezik szintén Tömörkény — még alig volt szegedi család, amely fönt ne virrasztott volna az éjszakán: mögvárni, még a harang szól, és szép erős hangjának mély bugása fölidézte a lelkekben a régi emlékeket a megpróbáltatás éjszakájáról. Ma már ezt is feledik." Ez volt a Gergő napi harangszó.™ Újszegedet nem öntötte el az árvíz. A menekülés első és szinte egyetlen stációja erre volt. Innen irányították a hontalanok elhelyezését. Sokan kirajzott rokonságuknál, a Temesköz szegedi településein húzták meg magukat. Miután a Város temetői víz alatt állottak, Újszegeden nyitottak ideiglenes temetőt az árvízi halottak számára. Közelében, az egykori százlábú hídnál volt a halálbaráka. Azokat a hullákat, melyeket a vízből kifogtak vagy a romok alól kiszedtek, itt tették negyvennyolc órára közszemlére. A lakosságot felszólították, hogy a halottak azonosításában legyen a hatóság segítségére. „Elfacsarodott a szív — írja Lázár György — s a legerősebb idegzetű férfi szemébe könnyek tolultak azon szívszaggató jelenetek láttára, melyek e kis hevenyészett bódé rozoga falain belül lefolytak. Itt találta meg fehér lepel alatt a kétségbeesett férj felesége és gyermeke hideg tetemét, kiket a víz rohanó árja benn szorított, mielőtt ő az alföldi vasút nyúlgátjáról hazaérhetett volna. Itt találta meg halva, eltorzult arccal, megkékült ajakkal a szerencsétlen feleség férjét, aki övéinek biztonságba helyezése után visszafutott az akkor még szárazon levő otthonba, hogy ágyneműt hozzon, melyre földönfutó fejüket lehajthatják: ott érte az ár és nyomorultan elveszett benne..." * A Város újjáépítését, rekonstrukcióját Tisza Lajos királyi biztos, egykorú népünk ajkán királyi komiszáros irányította. Ezt itt nem részletezzük,

37 csak a parasztházakat illető előírásokról szólunk. Ezek megszabták a Tiszához viszonyított padozati magasságot, a tűzbiztonságra való tekintettel az építkezési anyagot, a helyiségek és ablakok méreteit, a háznak a telken való elhelyezkedését. A több változatban készített tervrajzok alkalmazkodtak a szegedi polgáriasodó parasztház beosztásához, kemencés és szabadkéményes fűtőberendezéséhez, napsugaras oromdíszítéséhez. Az urbanizációt szolgáló új előírásokat, így a jószágtartás szabályozását sokan nem tudták megszokni, ezért inkább a tanyákra vándoroltak. 36 A harang beszéde. In: Tömörkény L, Rónasági csodák. 49; Gergelynapi harangszó. In: Móra F., Véreim. Bp. 1927, 175. 37 Szeged városa. 112; Vö. Lechner L., Szeged újjáépítése. Bp. 1891. -ÔDÂ