Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Fordítsuk szemünket Szeged városára, Kebleket megrázó elpusztulására, Melynek az Alföldön már nem is volt párja, De semmivé tette Tiszának nagy árja. Torlaszokat emelt deszkák-, gerendákból, Háztetőkből és a sok házi bútorokból. Csolnakkal járni nem lehetett attul így a sok ártatlan vízből nem szabadult. Édes hazám, Szeged, de gyászba borultál, Sok millió kárt most víz miatt vallottál. Ilyen történetet nem hallottál, Ó emberi nemzet, amely ilyet láttál. A gázvilágító csövek megromlottak, Mindenütt egyszerre lámpák kialudtak. Mentésre ladikok elhelyezve voltak, De a sötétben semmit sem láthattak. Hetvenkilencben ezernyolcszáz után, Március havának éppen Gergely napján, Tiszának a vize városunk derekán, Ostrommal reánkjött, sok felől az utcán. Nem létezett erő, amely megtarthassa Istennek ostorát, vagy meggátolhassa, Mert ő szent Fölsége mihelyest akarja, A föld kerekségét vízzel elborítja. Háztetők megteltek, áfák emberekkel Onnan kiáltoztak összetett kezekkel, De két óra alatt házak összedőltek, Némelyek deszkákon, ajtón menekültek. Reggelre a város nagy része romban volt, A torlaszok között volt a sok ember holt. Némely édesanya, ki még életben volt, Gyermekit mentsék meg, sajkásoknak így szólt* Szeged városában hetvenezer lélek, Ki csak fölkelhetett, tölteni ménének. Nyolc egész nap a katonasággal, A gátakon voltak szorgalmatossággal. Sötét éjjel tölték Szüléméi a gátat, A szél eloltott valamennyi fáklyákat, Habok elboríták mindenütt a gátot, Sok ember nem látott többé napvilágot. Házak a népekkel halomra dőltének, Sok ezer lelket azok itt eltemettek. A vihar egész nap mindétig egyre dúlt, Az időjárás is a télire fordult. Keményen megfagyott, újabb csapás érte, Födél, ruha nélkül levő szegény népre. Vízben álltak, váron, bástyán, töltéseken Ég alatt szenvedtek, vagy át Újszegeden. Mert a szél dühöngött rettenetesképpen, Fölfelül a vizet reánk verte éppen, Nem bírták elejét állni semmiképpen, Senki sem bírt ezzel, csak az Isten éppen. Alsóvárosnak is csak a temploma van, Még a nagyoltár itt is a víz alatt van. Házakat az árvíz elsodorta már mind, Az egész városban szomorúságot hint. Március hónapnak tizenkettedikén, A víz megzúdulván a Makkoserdőnél, Városban a sok nép az ágyban pihenvén, Ki sem szaladhatott, halálát ott lelvén. Halpiac és Palánk főparokiája Nyisd meg ajakidat a hálaadásra, Hogy a nagy árvíznek nem lettél prédája, Hogy tégedet megtartott az Úr erős karja. Éjfélután történt éppen két órakor, Városházánál volt vészbizottság akkor, Dani főispán és Pálfy polgármester, Sírásra fakadott itt mind a két ember. Hát a temetéssel miképp foglalkoznak? Száz ember egész nap mind azon dolgoznak, A torlaszok közül akit kihúzhatnak, Sok jóbarátjai, testvéri láthatnak. Sírva adták ezek ki a rendeletet, Mert akkora a víz már odaérkezett, A vészharangoknak a meghúzására Fusson minden ember, ki merre tud, arra. Temesvár, Kikinda, Zombor elsőbb küldte Ide az élelmet, az Űr áldja érte. Hogyha ezt a csapást Isten reánk mérte, Kérjük, hogy több várost több veszély ne érje. A víz előbb Rókust aztán Felsővárost, Már három órakor elborítá azt most. Virradatra a víz tíz láb magasan állt, Folyton emelkedett, utcákon zúgva járt. Elpusztult a város, nincs is már most Szeged, Hanem lett belőle egy vízvette sziget. Bár fenix módjára ismét megújulna, Hogy az egész környék mind oda tódulna. Mint tyúk a csirkéit, mind úgy hítta össze, Elhallott a hangja Szegednek jó messze. Mint egy jó anyának adakozzunk neki, Ha Isten akarja, muszáj élni neki. 35Г