Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

ják, oldalára szemeket, orrt, szájat vágnak, majd^égő gyertyát erősítenek bele. Végül a leszelt kisebb részt födőszerűen ráborítják. Őszi estéken szoktak vele világítani és járkálni. A századforduló táján vált általánossá a petróljomlámpa, amelyet boltban vásároltak, és petróleummal töltöttek meg. A villanylámpa lassan már ezt is fölöslegessé teszi. A lakodalomban meggyújtott lámpa addig ég, amíg magától ki nem alszik. Ez sokszor csak a lakodalom után egy-két napra következik be. Ha a lámpa a lakodalom alatt elalszik, az új pár szerencsétlen lesz. A sötétben világító fehér alsóruhának Tömörkény csősz-lámpás tréfás nevét is hallotta.

44 A lámpa voltaképpen a mécs fejleménye. Vizsgáljuk most meg a másik ősi világbelit, a gyertyát. Birka-, marhafaggyúból készült a faggyúgyertya, méhviaszból pedig — főleg kultikus célokra — a viaszkgyërtya. A sárgaszínűnek kéngyërtya volt a neve. A gyertyamártás, gyertyaöntés hagyományosan a lúgöntők, szappanfőzők, mézeskalácsosok mellékfoglalkozása volt. A két előbbi faggyúgyertyát, a mézeskalácsos ipar pedig viaszgyertyát készített. A faggyúgyertya alkalmilag kikerült gazdasszonyok, juhásznek kezéből is. Ez kezdetleges formában úgy történt, hogy az olvasztott faggyút olyan napraforgószárba öntötték, amelynek előbb kinyomták a belét, majd meg zsinórt húztak bele. Amikor kifagyott, akkor a szárat ügyesen szétvágták. A szegedi gyertyaöntés virágzásáról szóló első adataink a XVI. századból valók. A defterek tanúsága szerint (1555) a szegedi gyertyaöntőház 25 ezer akcse jövedelmet jelentett a török kincstárnak. A gyertyának egyenesen kell állania és égnie, mert különben tüzet okozhat. Szilárdítására a gyertyatartó szolgál, amelynek számos, olykor szellemes formaváltozatait a múzeum gyűjtötte össze. Készült cserépből, fából, vasból, polgárok, templomok részére rézből, sőt ezüstből is. A cserépből olykor igen változatos, díszes darabokat is formáztak. A fából valók, különösen amelyek falra kerültek, olykor kinyújtott emberi kart formáztak, a gyertya az összefogott marokba került. A szegedi múzeum karosgyertyatartói Deszkről származnak. Lehetséges, hogy az ottani urasági kastély díszes, szokatlan formájú darabjai szolgáltak mintául. Amíg a szegedi táj madaraknak nagyobb bővében volt, saslábból is készült gyertyatartó. A gyertya megszilárdításának rögtönzött régi módját Tömörkény figyelte meg

45 a beállós vendégfogadók istállóiban, amelyek nem voltak megvilágítva. „Ha lovaik mellett a kocsisok valameddig pipázva fönnmaradni akartak, faggyúgyertyát vettek a vendéglő udvarosától. A gyertyát meggyújtva, az égő gyufát végighúzták lassan a gyertya egyik oldalán, és ezen a részén aztán egész hosszában fölragasztották a falra. Ez általános szokás volt, amit a végig füstös istállófalak bizonyítottak." A gyertya a fénynek, világosságnak ősi jelképe, az egyházi liturgiában Krisztusszimbólummá, gonoszűző eszközzé lett. A gyertyaszentelés, illetőleg szentelt gyertya hiedelemvilágáról a jeles napoknál, főleg Gyertyaszentelő Boldogasszony (febr. 2), továbbá János és Pál vértanúk (jún. 26) ünnepénél emlékezünk meg bővebben. Régebben díszes gyertyákat hoztak búcsújáróhelyekről, főleg Alsóvárosról és Radnáról is. Mindezeket szalaggal átpólyálva, a tisztaszoba falára akasztották, vagy a ládában, sublótban őrizték. Egyrészt szobadíszül is szolgált, másrészt azonban amikor a 44 Tömörkény I., Egyszerű emberek 139. 45 Tömörkény I., Munkák és napok 368. 276