Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
elő Mitlátsz!" Mitlátsz csakugyan elő is került, jegyzi meg szelíd humorral Tömörkény. Tápén is emlékeznek arra, hogy az elveszett, messzire barangolt macskát a szabadkémény alatt kiáltozták haza. Egyébként idekerült a szabadkéménybe a kérő is, azaz Luca napján a szomszédból babonás célzattal elkért tárgy. Szajáni hagyomány szerint a menyasszony ágya fölött való osztozkodás a konyhában, a kémény alatt történt. Általánosan elterjedt régi hiedelem, hogy kenyérsütéskor az angyalok ott szálldosnak a kémény körül. A tűz, a láng világításra is szolgál. A szabadtüzet körülülő régi pásztorok, családok nemcsak melegedtek, hanem a sötétben világított is nekik. A láng hordozható, világító eszközzé a mécs, gyertya révén válik. A világbeli összefoglaló néven emlegetett világítóeszközök között alighanem a tatár, vagyis keskenyre hasított rongyból összecsavart mécsbél volt a legősibb, illetőleg legkezdetlegesebb. „Ez a tatár — írja 41 kissé tréfásan Tömörkény — már egészen kivész. Még látni itt-ott országos vásárokon, hogy a hozzávaló talpas edénykét árulják a fazekasok, vagyis hogy gölöncsérek, gúnynéven sárvargák. Abba az edénybe valamely állat faggyát tették, rá egy darab vásznat fektettek, a végét meggyújtották, és égett az úgy, hogy aki amellett sem látott, alighanem vak volt." Az első világháború idején, amikor számos régi tárgyat, műveletet támasztott föl a szükség, így emlékezik meg 42 róla : „A tatár cserépedény, talpa van meg lába, meg a tetején megint talpa. A felső talpába zsiradékot tettek, meg egy darab madzagot, ócska szatyingot, ruha rongyot, s a tatár ílymódon füstölvén irgalmatlanul, az asztal körűiről elűzte a sötétséget a szoba sarkaiba és ágy alá. Lehet azonban, hogy a tatárt már régen eltörték a gyerekek, mint olyan holmit, ami már régen kiment a forgalomból, és csak játékul szolgált az udvar homokján, mint a cérnaguriga. Megtenné azonban helyette a szolgálatot egy törött tányér is. Rongy is csak akadna, több mint máskor, dehát hol van a zsiradék?" A pilács, szokottabb nevén mécs, mécsös a tatár fejtettebb fajtája. A mécs olyan, mécsolaj nevezetű olajjal töltött edényke volt, amelyben a mécsbél néven emlegetett, meggyújtott kócfonál világított. Fénye volt a mécsvilág. Akik ennél serénykedtek, azok mécsön dolgoztak, mécsöltek. A mécsnek egyik különleges, poháralakú fajtája volt a mécspohár, amelyet régebben a tisztaszobában valamelyik szentkép, főleg Mária-kép előtt szoktak meggyújtani. Szokás volt az ilyen üvegpohárban a szombat-esti mécsgyújtás is, a Boldogasszony tiszteletére. A lámpa, öregesen lámpás, azoknak a világítóeszközöknek neve, amelyekben a láng nem ég szabadon, hanem üveg, régebben lantorna, azaz a marhabendő megszárított hártyája fogta közre tűz ellen. 43 Eszerint régebben is volt gyertyalámpa, vagyis hordozható, fakeretű, beüvegezett forma, amelyben gyertya égett. Ilyen volt az istállólámpa, modernebb formájában viharlámpa, tanyai nevén széllámpás. A kocsira szerelt vagy akasztott lámpának kocsilámpa a. neve. Ebbe sokszor mécs szolgált bele. Gyerekek mesterkednek kora őszi alkonyatokon a töklámpás készítésével. Ez két egyenlőtlen részre vágott tök, amelynek belsejét gondosan kivájják, kikapar40 Tömörkény J., Rónasági csodák 84; Csefkó Gy., Szállóigék és szokásmondások 151. 41 Tömörkény I., Különféle magyarok 55. 42 Tömörkény I., A kraszniki csata 359. 43 1744. Reizner IV, 529. 18» 275
