Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A népi önellátás készségét és formavilágát idézi aparasztkemönce, banyakemönce, boglyakemönce, másként baglyakemönce, búboskemönce, röviden banya, búbos elnevezés. Anyagára utal a sárkemönce, továbbá a tutajkemönce megkülönböztető név. Ez utóbbinak váza egymás mellé kis távolságban, függőlegesen állított, gyékényből kötött kis csomókból, régi néven tutajokból állott. Már csak egészen öregek emlékeznek rá. Hajdanában nyilván pest alakban is használatos volt. Erre utal a felsővárosi Kispest határrész is a XVIII. században. A kemencének újabb, nyilván polgári eredetű, svábosnak mondott fajtája a sarkoskemönce, másként sifonkemönce, amely alakjában a csonkagúlára emlékeztet, padkája nincsen. A szobában kisebb helyet foglal el. Ehhez a kemencefajtához készül a kemöncekémény, kőművesek szakmai nyelvén vindofnikémény. A füst tehát már nem a kemence száján, szabad kéményen át távozott, hanem ezen keresztül. Minden célszerűsége mellett sem tudott már elterjedni. A családi önellátás a népnél is fokozatosan elsorvadván, a pékkenyér, illetőleg a szobába állított vas-, vagy cserépkályha ezt is fölöslegessé tette. A kemence különleges fajtái közül említést érdemel a török eredetű simindzsia, simindzsiakemönce, amelyben pékek sütnek. Más neve pékkemönce. Erről máshol is szólunk. A fazekasok sajátságos égetőkemencéje a fazekaskemönce. A mezeikemönce ideiglenes jellegű, kisméretű téglaégető kemence. Régen kűégető kemönce néven is emlegették (1724). Fejlettebb, állandó formája a kuktor, kuktorkemönce. Legmodernebb „Hoffmann-rendszerű" fajtájának körkemönce a helyi neve. A kemencéhez számos régi hiedelem is fűződik. A tápai gyerekek kihullott tejfogukat kuckóba szokták hajítani, miközben az egérhez könyörögnek: egér, egér, egér, adjál neköm vasfogat, én mög adok csontfogat. Akinek a torka fáj ; csókolja meg a kemencét, és ezt módja háromszor: fődanyám, torkom fáj, néköd panaszolom! Ha társaságban valaki arról panaszkodik, hogy megfázott, ezt mondják neki: a mi kemöncénk is abba repedt mög. Ezzel a kijelentést hallatlanra veszik, mert nem akarják, hogy a fázás rájuk ragadjon. Szőregen a kemencét törülközővel kell megölelni, majd a fájós torkot átkötni vele. A kiszomboriak szerint Luca napján a kemence száján és előtéjén tapasztani kell, hogy majd sok csirke legyen. Ha valami tehenet megrontottak, a régi öregek úgy tartották, hogy föl kell fűteni a kemencét, mintha kenyeret sütnének. Azután meg kell a tehenet fejni, tejét pedig a forró kemencébe önteni. Amilyen hólyagokkal jön fel ott bent a tej, olyan hólyagokkal ég majd a bűbájos, a tehén megrontója. Erről, a tejről szólva, bővebben is megemlékezünk. Jellegzetes régi szokás, hogy a lánykérőbe induló gűgyű mielőtt útnak eredne, a kemence száján megfordítja az előtét. Ószentiváni lakodalmakban a jókedvű násznép össze szokta dönteni a kemencét. Mindezekről még a lakodalmi szokásoknál is szólunk. A kemence képzetéhez kapcsolódó szólások közül ëgy a kuckó a kemencével annyit jelent, hogy a házastársak, családtagok között legyen egyetértés. A kövér fehérnép olyan mint a külsőkemence. Aki a padkán tétlenül üldögél: támaszti a padkát. Ha a gyerek belekotnyeleskedik a felnőttek beszédébe, Tápén így szólnak rá : csönd a kuckóba! A konyhatűzhely mellett alig volt valami a régi parasztotthonban jelentősebb, mint a kemence. Őszi lucskos időben és sötét, hideg télben, sőt tavasszal, böjti szelekben is a kemencét őrizte az egész család, hogy — mint tréfásan mondogatták — el ne szaladjon. Tápén a trónszerű kispadka a családfőt illette meg. A kemencét 272