Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

körülülték, olykor körülfeküdték. Ott száradt rajta, esetleg a tetején az elázott gúnya, lábbeli, kimosott fehérnemű, pelenka. A kapca a kemence nyakára került. A vállán a vizespohár, kancsó, gyufa, továbbá a só, amely itt nem ereszkedett meg, vagyis nem vált vizenyőssé. A kemöncefűtés történhet akácrőzsével, szőlővenyigével, szárízékkel, szalmával, náddal, olykor baliával (Salsola kali, Salsola tragus), olajfarőzsével, glédicsgallyal, mindenféle más fagallyal, kukoricakotúval, tányéricaszárral, paszulyszalmával, régebben tőzeggel, dohány kertészeknél dohánykóróval, hajdani paprikatermelőknél a lecsípödött paprika visszamaradt csumájával, Tápén gyékénygügyűvel, de náddal ritkán, mert ezért a Városban pénzt kaptak. Egy villahegyre ráférő tüzelő tápai neve futrás. Jegyezzük még meg, hogy a két-három darabra tört nádszálakból álló nyalábnak is gűgyű volt a régi, Tápén máig élő neve. Nátly József szerint egy jó kéve nádból nyolc gűgyű telt. A kemence tüzét valamikor csiholással a családfő gyújtotta meg. Kenyérsütésnél a fűtést dagasztás után kezdik el. Ebben általában valamelyik családtag segít a gazdasszonynak: odahordja a tüzelőt a kemencéhez, illetőleg a ház elé. Kiválogatja a szárazát. Télidőben, hóeséskor a tüzelőt már előre berakják a nyárikonyhába, vagy más födött helyre. A fűtésben is akadt segítség : vagy az embör, vagy valamelyik serdülő, főleg lánygyermek, hogy tanuljon bele. Először is egy kéve gallyat betolnak a kemence száján, és valamelyik oldalba igazítják. Most egy csóva szalmát meggyújtanak, és piszkafával, esetleg szénvonóval a kéve vékonyabb vége alá dugják. A tűz bele is kap. Van úgy, hogy a csóvával a kévét mindjárt a kemence szájában meggyújtják, majd szénvonóval benyomják a kemence egyik oldalába. Most a következő kéve kerül a kemence másik oldalára. Piszkafával parazsat löknek át hozzá, és ez is égni kezd. Ha az első kéve már egészen leégett, a parazsát szétterítik, hogy mindenütt melegítsen. Szükség szerint másik kéve is kerülhet a helyére. Ez a tüzelő értékétől, az évszaktól, sütnivalótól egyaránt függ. A szalmafűtés kissé másként történik. Tápén a szalmát általában a húzó horog segítségével kosárba szedik a kazalból. Bent bedugják belőle az első dugatot. Egy dugat mintegy két villahegynyi szalmacsomó, amely a kemence egyik felét kitölti. Közben a piszkafával meg kell fordítani. Most az ellenkező oldalra a második dugat kerül a kemencébe. Ezt is megfordítja a gazdasszony. Egyúttal a másik oldalon leégett és dög néven emlegetett maradványt félretolják a szénvonóval. Ez így ismétlődik. Öt-hat dugattál a kemence kellően fölfűlik. Mindig össze kell a kemence szájában a szétszóródott szalmát kaparni, söpörni, különben a tűz kilegel. A tapasztalt gazdasszony a kellő melegről kezének a kemencébe nyújtásával győződik meg. Más eljárás szerint a szénvonóval megkaparja a kemence fenekét. Ha szikrázik, akkor már nem kell tovább fűteni. Most a hamut, parazsat kihúzza a kemence szájánál lévő hamulyukba, amelyet pörnyeluk, macskaluk néven emlegetnek, mert a fázós természetű macska szeret ide húzódni. — Azután a gazdasszony kopott söprűvel még szétsöpri a kemence fenekét. Főleg a közepének kell tisztának lennie, ahova a kenyértésztát bevetik. Ha a kemencét nem találja elég forrónak, akkor az előtével elzárja. Ha túlfűtöttnek érzi, akkor a kemence száját viszont egy darabig nyitva tartja. A fűtéshez — mint egy tanyai gazdasszony mondotta — ëgy öreg órahossza szükséges. Ott van kéznél egy kisdézsa, vödör tele vízzel. Ebbe mártják bele az átforrósodott piszkafát, szénvonót, söprűt is. Közben a kiszakajtott kenyér is kellően megkél, a sütőlapáton be lehet vetni a kemencébe. 18 A Mona F. Múzeum Évik. 75. II. 273