Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

régiben, de ezeknél is megkövetelik, hogy a gyakori tűzvészek miatt bizonyos biztonsági előírásoknak megfeleljenek. 1816-ban rettenetes tűz pusztított Szegeden. A tanács elhatározza, hogy az építkezést a tűzbiztonság érdekében szabályozza. Az 1819-ben kiadott Tűzi Rend szabások* megszabják: 1-ször: Az úttzák mentül szélessebbek legyenek, és pedig a közök legalább 10 ölessek, s az ország úttak legalább 20 ölessek legyenek. 2-szor: A házhelyek ne keskenyítessenek többé, hanem inkább szélesítessenek, keskenyebb egy se légyen 10 ölnél. 3-szor: Az Epületek ezentúl rendbe tsináltatódjanak, úgy hogy azok tűz fészkekké ne vállyanak, mellyre való nézve: mindenféle épületek helyét, a le tétel alkalmatosságával egy ezen végre ki rendelendő Biztosság a szomszédok jelenlétében határozza meg, s e nélkül semmi új épületeket tenni, avagy reparáltatni szabad ne legyen ; innen következik 4-szer: Hogy minden Háznak téglából készült Kéménnyel légyenek, a régi tutajos fa Kémények ellenben mentül előbb el rontassanak. 5-ször: Minden udvar s épület eleven fával, leg inkább pedig Eper fával ültetődjön körül, és azt ki vágni szabad ne légyen; s az úttzák sorai is ott a hol a hely engedi, mind a két felől fákkal ültetődjenek bé. 6-szor: Az Épületeknek pallás gerendái a falba úgy rakattassanak bé, hogy azoknak végei ki ne látzattassanak, s a pallás vastag gömöje sárral meg rakattasson, s tapasztasson. 7-szer: Minden udvarba pörnye vagy hamu gödör ásattasson. 8-szor: Minden ház birtokos a ki lovakat vagy marhákat tart kúttya is légyen az udvarába, avagy kertyébe, s minden Hlyen házi gazda, ha tsak térséges udvara, avagy kertje nintsen, egy holnapi takarmánynál többet házánál ne tartson. Ezek a névtelenül kiadott rendszabások föltétlenül Vedres István mérnöki körültekintését dicsérik. Aligha lehetett azonban nagyobb rendező erejük és hatásuk, hiszen egészen a Vízig (1879) minden idegennek a Város feltűnő összevisszasága, szabályozatlansága ötlik elsőnek a szemébe, ami nyilvánvalóan még a régi alföldi kertes városok sajátossága. így természetes azután, hogy a céhes mesterektől meghonosított barokkos házformával egyidejűleg és párhuzamosan még sokáig él egy olyan parasztháztípus is, amely ősibb, igénytelenebb építőanyagokból: sárból, vertfalból, illetőleg nádból, zsuppból, teteje esetleg már zsindelyből készül, és képesítetlen ezermesterek, barkácsolók kezéből kerül ki. Ez a fajta hajlék csak szobából és konyhából áll. Ilyen alacsony házak a külvárosokban még itt-ott máig láthatók, hasonlóan Tápén, tanyán is a legszegényebb, legegyszerűbb társadalmi rétegek körében. Az első tanyai telepesek is ilyen hajlékot építettek maguknak, amelynek manapság laciház neve is járja. Ez arra utal, hogy eredetileg csak nyári lakóhelyül szolgált. A folyamatot máshol még tovább is elemezzük, itt elég annyi, hogy az újabb, városias parasztházakat utánzó tanyaépület mellett mellékhelyiségként a régibb laciház sok helyen ma is megtalálható. A XIX. században bontakozó mezőgazdasági konjunktúra, továbbá az árvíz után a Lechner Lajos-féle újjáépítési terv vonatkozó előírásai lettek lehetővé, szinte kötelezővé, hogy a szegedi táj parasztháza magába olvassza, illetőleg átvegye a barokkos polgári lakóház szerkezeti sajátságait és méreteit, továbbá építőanyagát és díszítéseit is. Ennek során az árvizet követő utca- és telekszabályozás a külvárosok népéből váltott is ki elégedetlenséget.

5 A hagyományos népi és az asszimilált polgári 4 Tűzi Rend Szabások. Szeged, 1819. 5 Tápay-SzabóL., Szeged halála és feltámadása. III. Szeged, 1929, 83. A házak fölbecsüléséről. 254