Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

menyecskék bent feküdtek a szobában. Uraik a kötröcben, istállóban, szénapadláson vonták meg magukat. A vó'k a régi putriban, hantházban laktak. Úgy hívták ki feleségüket maguk mellé. Az egész családra dologidőben mindig az öregasszony, Papp Anna, a gazda felesége főzött. Csak télen főztek sorban a menyecskék. Az étel megdrótozott nagy cserépfazékban, szabad tűzhelyen főtt. Böjti nap volt szerdán és pénteken, ilyenkor birkavajjal főztek. Tarhonya egész évre 200—300 tojásból készült. Lett belőlük két nagy zsákkal. Az evés az első időkben féltérdre ereszkedve, a földről történt. Olykor még télen is a földre kuporodtak, ha enni akartak. Az asszonyok dolga volt az aprójószág gondozása, továbbá a disznóhízlalás. Évente 40—50 hízó került eladásra. Állandóan 12 tehenet fejtek, de mindig volt 70— 80 marha a legelőn. A vajat, vajalját, sajtot szintén a fehérnép készítette. A szappanfőzés közös volt, a pincepadlás és krumplisverem tetején raktározták el. A menyecskék közül kettő szokott egyszerre 8—9 kenyeret dagasztani. Az erdőt az öreg Lázár teknővágó cigányokkal fordítatta ki, és szőlőt telepített a helyére. Keményen tartották össze a családot, visszabeszélni, vitatkozni senki sem mert. Minden szükségletről az öregek gondoskodtak. A majsai vásárban vettek a szegedi kékfestőktől az asszonynép számára festőruhát, ötszeles szoknyának valót. Papp Annus előre megvette a gyászruhát minden lányának és menyének, hogy temetése alkalmával majd azt vegyék föl. Egyébként az öregek az utolsó években Soltvadkertre költöztek, hogy eljárhassanak a templomba.

249 TERJÁN, népünk és a szerbek ajkán Tarján, régi hivatalos magyar nevén Lőrinzcfalva népes puszta Csóka körzetében. A falu már a középkorban fölbukkan. Első előfordulása: 1256. Teryen.

250 Igaza van Borovszky Samunak, aki az Ősi magyar Tarján személynév magashangú változatának tartja. így tehát koraközépkori magyar település volt. Borovszky gyanítása szerint már a középkorban elenyészett. Puszta volt a hódoltság idején is. Miután földrajzilag a csókái uradalomhoz tartozott, a Marczibányi-család birtokába került (1783). Az uraság 1848-ban a maga keresztnevéről elnevezett Lőrincfalva községet alapította itt. Mint Borovszky írja, ebben az időben tréfásan Budapest néven is emlegetik, mert Csókától széles ér választotta el. Kálmány Lajos gondosan összeállította

251 a falu több helységből összeverődött, de lényegében szegedi gyökérzetű népének adatait : Balogh, Bitó, Bodó, Berta, Csamangó, Faragó, Födi, Gál, Gyömbér, Kanizsai, Kalmár, Király, Kormányos, Lógó, Makai, Márki, Mészáros, Molnár, Nagy, Pákai, Siska, Szőke, Vass, Vígh. Ezek közvetlenül Szegedről jöttek. Jázováról valók: Bálint, Bartók, Biczók, Bodó, Czékus, Deák, Faragó, Gyúkó, Harsányi, Jaksa, Kormányos, Lévai, Lőrincz, Márki, Mészáros, Móra, Papp, Pákai, Simon, Süli, Szömörédi, Tóth, Vízi, Zsoldos. Szajánból települtek : Ambrus, Bakos, Bene, Berki, Biczók, Bozóki, Csapó, Égető, Fekete, Fodor, Högyös, Holka, Lukácsi, Palatínus, Prágai, Rúzsa, Süli, Szarvak, Szömörédi, Takács, Viski, Zombori. 249 Értesüléseinket Magas Imre és Hegedűs Antal lelkészektől, továbbá a Lázár, Papp, Dobó, Kószó család tagjaitól szereztük. 250 BorCsan. II, 636. 251 Kálmány III, XIV. 237