Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
állott ki belőlük. Kitartottak, ugyanakkor azonban az ország különböző vidékeiről összeverődött sorstársaik valósággal elmenekültek a reménytelennek látszó feladatok elől. Ekkor született meg itteni népünk ajkán ez a költői szépséggel fogalmazott kemény sentencia : nem boldogul a homokon más, csak a homoki embör. Az első buti szél a szömit szórja tele, a második mög űtet magát is ésodri. Amikor a szegedi honfoglalók Tázláron munkához láttak, tanyának, szőlőnek itt még híre sem volt. Éveken át nádtetejes hantházakban húzódtak meg. Azonnal hozzáfogtak a homok megmunkálásához. Rozsot, árpát, zabot, kukoricát termeltek. Akácfát, szőlőt telepítettek. Jobb híján a kocsit húzták, és annak a csapásába ültették a szőlővesszőt. Még Alsótanyáról hozták a feketekadarka, rúzsadinka, és a szlankamenka, másként magyarka vesszőit. A tanulékony soltvadkerti németek tőlük lestek el a szőlőmunka tudományát. A család első szőlőtelepítése mai napig a szegedi névadó szellemre annyira jellemző Lázárhögy nevet viseli. Hozzáfogtak a dohánytermesztéshez. A görögdinnyét ezen a szűz gyöpön ők honosították meg, a kiskőrösiek először töknek nézték. A kilencvenes években még lóval nyomtattak és szélmalomban Őröltek, amely a Lázároké és Gregusoké volt. Először a rozsot kezdték géppel csépelni, ebből volt a legtöbb. Az árpát, zabot, tisztabúzát egy ideig még azután is nyomtatták. Foglalkoztak paprikatermesztéssel is az első világháború előtt. Ezt Majsán Őröltették meg. Az étkezési, szegediesen digópaprikát Kiskőrösön értékesítették. A járásokon kezdetben hatalmas legeltetés folyt. Az öreg Lázárnak 1000 birkája is volt. A bevándorolt alsótanyai családok egy ideig közös gulyában, ménesben nenevelték jószágaikat. Sok volt az ökör. A szántás, teherhordás elég sokáig ökörrel történt. A trágyát a talajjavítás miatt nagyon megbecsülték. Nős emberek is egész héten kint háltak az ökrök mellett a messze földön. Szűrbe, subába, pokrócba takaróztak, ki mibe tudott. Nem ettek mást kenyéren, szalonnán, túrón kívül. A táj majdnem teljesen néptelen volt a szegedi honfoglalók megjelenése előtt. Az első rajok után jöttek az atyafiak, rokonok. A soltvadkerti, illetőleg tázlári anyakönyvek tanúsága szerint szegedi eredetű itteni családok : Balázs, Batki, Bárkányi, Biczók, Bodor, Bóka, Bozóki, Bózsó, Börcsök, Csányi, Csikós, Csipak Csiszár, Dobó, Fodor, Födi, Fölhö, Fürtön, Grëgus, Hajnal, Hajós, Hegedűs, Jakus, Kakuszi, Kaszai Kazi, Kása, Kiss, Kispál, Kónya, Kordás, Kószó, Kovács (Szegedről hozott ragadványnevek : Kurkó), Lakó, Lantos, Lázár, Molnári Mucsi, Nacsa, Németh, Nyári, Ónozó, Oláh, Ördögh, Papp, Papdi, Pulai, Puskás, Rabi, Répás, Savanya, Sutka, Szanka, Szekeres, Szekszárdi, Szél, Szögi, Szűcs, Tanács, Tandari, Tápai, Újvári, Vass, Vetró, Zombori, Zsemberi. Az első nemzedék fiataljai még Alsótanyáról hoztak feleséget, a lányok is még sűrűn mentek férjhez haza. A második nemzedék már, tehát a mai 50—60 év körüliek, helybeliekkel, legtöbbször azonban saját törzsükből származókkal kötött házasságot. A szögedi főd, azaz szülőföld tudata máig igen eleven bennük. Jellemző, hogy a havibúcsúra már nem jönnek, de Havi Boldogasszony napját, az Ősi Város fogadalmi ünnepét máig pirosbetűs ünnepként ülik meg. Jellemző az egyes nemzetségeknek, amelyek addig Alsótanyán szétszórva éltek (Lázárok, Pappok), összeverŐdése. itt Tázláron a kölcsönös segítés és védekezés érdekében, másfelől pedig az újabb szétrajzás. így a Csipak-család Alsóvárosról, Alsótanyáról kiindulva, a halasi földet meglakva, ma már szórványosan Csengődön, Soltszentimrén, Akasztón is otthonos. A FelhŐ-család is továbbvándorolt a kecskeméti földre. Ez a folyamat még vizsgálatra vár. Mindenesetre Lázár Vince igazságot fejezett ki előttünk: a szegediek haladtak főfelé. Az öreg Lázárék idejében a család házközösségben élt hét esztendeig, még a gyermekek kiházasítása után is. A fiatal házasok egyébként nem háltak együtt. A 236
