Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
az elpusztult Vedresháza kertészeit is befogadta. A tűzhelyalapítás idején, 1806—1820 között alsóvárosi barátok pásztorolták őket, és egészen 1918-ig beletartoztak a havibúcsú kultikus közösségébe. A falu templomának István király a védőszentje, ami szintén jellemző a szegedi táj szakrális hagyomány világára. A honfoglalók hosszabb ideig kénytelenek egyik magasabb helyen nélkülözve meghúzódni. Ennek a résznek, dűlőnek máig Szögedi határ, Koplaló a neve. Kitartottak. Takács János nagyidejű szajáni gazda még öregapjától hallotta, aki pólyásgyerek korában került Szajánba, hogy családjuk a szegedi feketeföldekről költözött ide, három tanya birtokot hagyva ott. Nehezen élhettek belőle, mert azzal a fohászkodással vágtak neki a bizonytalan jövőnek, hogy az Isten ne segítse őket vissza, hanem adjon Szajánban boldogabb elhetést. Mint az öreg Takács mondotta : víz közé gyüttek .Tele volt a határ erekkel, ez azonban nem volt nekik idegen világ. Egy ideig még gyékényt is szőttek. Takács János gyermekkorában, Kálmány Lajos szajáni paposkodása idején a falu még a nagycsalád rendjében élt. Az asszonynép otthon dolgozott, csak kapálni, markot verni mentek ki a földekre. Ez a társadalmi állapot érteti meg velünk Kálmány megjegyzését : „sehol sem láttam annyi örökbe fogadottat, mint Szajánon és tájékán". A cél a nagycsalád munkaerejének fokozása volt. 203 Leginkább dohánykertészetből éltek. A bérlet összege 1848-ig holdanként évi 1 forint 20 krajcár volt. Száján szapora gányó népéből rajzott ki a múlt század folyamán Tiszahögyös magyar kisebbsége (1838), továbbá a szímagyar Tamásfalva (1840), a békési Pusztaföldvár (1841), Újfalu (1842) 204 a bácskai Gyulafalva (1883), majd pedig Fölsőmuzslya (1890) 205 . Jegyezzük még meg, hogy a Tajnay család a lakosság szaporítására a múlt század derekán a falu közvetlen közelében, kissé északkeletre új, különálló községet alapított (1849). Ide csak németek jelentkeztek. Neve Tajnayné Jeszenszky Vilma után Wilhelminfeld, magyarul Vilmatér, a szajáni magyarok ajkán Milher, ma is élő dűlőnév, illetőleg már falurész. Később ugyanis elnéptelenedett, majd Szajánnal egyesült: a németek belefáradtak a vízzel való örökös küzdelembe, máshova vándoroltak. Éjszakának évadján szöktek meg. „Vígan jöttek — írja 206 Kálmány Lajos —, sírva mentek, és népünk ma is ott van." A helyi hagyomány szerint lámpáikat égve hagyták, hogy megtévesszék vele a földesurat. Az 1831. évi kolerajárvány emlékezetét máig őrzi Szent Bertalan napjának fogadalmi ünnepként való megülése. A szaladás, vagyis a szabadságharc idején Száján népe jószágait maga elé hajtva, hazamenekült az anyavárosba, Szegedre és környékére a rokonsághoz. Harangjaikat a temetőben ünnepélyesen elföldelték, még keresztet is állítottak föléjük. Szegedre olyan hírek érkeztek, hogy a falu mentése miatt visszamaradt bírót fölnégyelték és a templom négy sarkára szögezték. A mendemonda szerencsére nem volt igaz, bár a falu teljesen megsemmisült. Az életet elölről kellett kezdeni. Legelőször is a harangokat ásták ki, hogy hívja az élőket és sirassa a holtakat. Amíg a falu újjá épült, a szomszédos szerb többségű Tiszahegyesen húzták meg magukat, ahol Szent Vendelnek, a juhászok barokk védőszentjének tiszteletére kápolnát rögtönöztek maguknak. Ez a kultusz a merinó juhászat egykorú szajáni virágzását is tanúsítja. A szajániak 1882-ben mögörökültek, vagyis a 9500 hold szerződéses bérföldet 101 forint holdankénti egységárban birtokukba vették. A nép azonban nem tudott 204 Kálmány II, XVIII. 205 Schematismus 1900, 217. 206 Kálmány II, XIV. 207 Herresbacher a nép küzdelmeit jóindulattal írja ugyan le, de szépíteni próbálja a Révayuraság magatartását is. 220
