Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A Városban nincs tüzelő, a messziró'l hozott szerszámfáért drága pénzt kell fizetni. Jellemző', hogy az itt-ott mégis látható magányos fák a régi térképekre is helymeghatározó gyanánt rákerülnek. így Ballá Antalnak a szegedi határról készített térképén a Kajla fája, Tóth fája. A Város Kistelek néven újonnan alapított jobbágyfaluját elárasztással fenyegette a homok. Ez ellen próbaképpen 1790-ben Vedres István fűzerdó't telepített, amely nagyszerűen bevált. Példáját azután a falu népe is követte. Vedres 1793-ban nyárfával kísérletezik. Ez is sikerül. Ennek hajtásaiból telepítették a múlt század elsó' évtizedében a csöngőiéi, kőröséri, ásotthalmi erdőket, de fölhasználták tovább Szabadka, Dorozsma, Félegyháza, Csongrád, Deszk, Écska erdősítéseinél is. 1805-ben a csöngőiéi síványon tovább folynak kisteleki jobbágyok robotmunkájával több fafajtával a szakszerű telepítések. Megindul az erdősítés az alsó részen, így Alsóásotthalmon, Engi homokján, a Kőrös érnél, majd 1829-ben Mérgesen. Később a telepítés még nagyobb méreteket ölt. 1855-ben a szegedi erdők már 7445 holdat tesznek ki. Megnevezett erdőrészek: Bilisics-, Bokor-, Cédulás- (másként: Leveles-), Dobó-, Honvéd-, Kazi-, Kelő-, Klauzál-, Körösi-, Krisztin-, Magyari-, Nagyistván-, Őrhalmi-, Páljfy-, Pálinkás-, Pillich-, Rivó-, Ruki-, Süvegerdő és több más.

118 A szegedi erdőségekben nagy kárt tett az 1863. évi lucaszél, amely egy álló napig fújt. Ereje akkora volt, hogy nyomában több ezer hold újabb sívány keletkezett. Lesodorta a háztetőket, betemette a juhnyájakat. A szegedi puszta további tanyásodása során a múlt század derekán újabb nagyjelentőségű állomáshoz érkezik el. 119 Ennek jobb megértéséhez szükséges azonban néhány különös mozzanatra utalnunk. Szeged az addigi tanyásodás ellenére is még mindig hatalmas legelőterületek birtokosa. E városi köztulajdonban levő járásokon még a hagyományos pásztorélet folyik. Elavultságát, korszerűbb mezőgazdasági formák szükségességét sokan érzik, de a tennivalókat még nem látják világosan, egyértelműen. A kérdésről támadt irodalmi vita azonban mindenképpen szép dokumentuma a szegedi reformkornak. Petrovits István, a Város szenátora, 1846 nyarán javaslatot nyújtott be a tanácshoz, amely egyidejűleg nyomtatásban is megjelent. Az elején röviden jellemzi Szegednek akkori közgazdasági életét, és megállapítja, hogy az utóbbi időkben a Város népében jelentékeny kereskedői érzék fejlődött ki. „A gabona minden nemei, dohány, sertés, fa, gyapjú, szappan gyártásra való, paprika, toll rongy és több másféléveli kereskedéssel, szóda-, szesz- és hajógyártással számos lakosok — kik azelőtt szántással és marhatenyésztéssel szerzettek élelmüket — foglalatoskodnak." A lakosság tekintélyes része azonban a mezei gazdálkodással keresi kenyerét és „olly öröklött hajlama van a marhatenyésztés és szántás-vetés iránt, hogy azt Városunknak kiterjedt határát, és a Tisza s Maros szabályozásával mind inkább biztosan remélhető kiszárítások általi szántó-földjének szaporultát tekintve—nem ápolni nem lehet." Gondolni kell azonban arra, hogy a határ roppant kiterjedése ellenére is, a gazdálkodásnak hagyományos módja, a népességnek szüntelen szaporodása, és 118 Kiss F., Szeged erdészete; SzegSz. címszavai. 119 Bálint S., Régi tervek a szegedi közlegelő hasznosítására. NNy. 1934, 218; Rövid utalás Reizner J., A régi Szeged I, 84. 124