Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

ezzel kapcsolatban a nagyobb birtoktesteknek folytonos osztódása a szegedi gazdát igen válságos helyzetbe sodorhatja. Az orvoslásnak két módja van. Az egyik az, hogy okszerű gazdálkodással a kisbirtok értékét és jövedelmét növeljük. A másik lehetőség pedig az, hogy a művelés alá fogott földek határát a legelők rovására kiterjesztjük. Minthogy pedig Szegednek nemcsak mint kereskedelmi centrumnak, hanem mint földmíves városnak is szép jövője van, ez utóbbi megoldást kell választani, a közlegelőket, amelyeknek évi jövedelme csak 3055 forint 15 krajcár, kell célszerűbben fölhasználni. Petrovits tehát azt javasolja, hogy a Szegedtől Bajára vezető országúton két helyen, a szabadkai országúton a körösi csárda tájékán, a budai országúton a Feketehalom körül, tehát „összesen négy contractualis városi hatóság alatt maradandó helység, vagy amint nevezni inkább tetszend, kertészség ollymódon telepíttetnék, hogy minden illy hely 100 számból álljék, minden szám után 1 hold belsőtelek három osztályú (calcatura) 10—10 hold, összesen 30 hold szántó, öt hold kaszáló és 20 hold legelő a benső telket kivéve egy testben kiadassák, ekép minden helység összesen 5600 holdakból állván, a négy helység kiegészítő határjaul 22,400 hold kimetszendő lenne, a középületekre, utakra és zselléri telkekre, és különösen jövendőre ezek szaporulatát tekintve, minden helység határját úgy nevezett 400 hold majorsági földdel szaporítani kelletvén, az egész 24000 holdaknak a közlegelőbőli kimetszetését igényelné. A szerződés szerint minden egyes lakos minden szolgálattól, díjtól és bár mi czím alatti uradalmi adózástól menten, egyedül haszonbér czím alatt, 32 évek alatt évenkint egy holdtól egy pengő forintot kétszerre, Szent György és Szent Mihály napokra fizetni köteleztethetne, és így a négy helység összes évi jövedelme 22,400 forintra rúgna." Ehhez járulna még 4 húsárulási jogú kocsma, 2—2 szárazmalom és egyéb jövedelem. Ezzel szemben kiadás lenne 1 biztosnak és néhány alkalmazottnak a fizetése, továbbá némi beruházás. Amint látjuk, Petrovits szeme előtt nagyjából a délmagyarországi telepes községek lebegtek, amelyekbe Szeged népéből is olyan nagy számmal rajzottak ki. A letelepülő lakosság egzisztenciáját, erősödését mindenképpen biztosítani szeretné. Az új helységek különben autonómiát nem kapnának, jogilag továbbra is a Városhoz tartoznának. Ha Petrovits terve akkor megvalósulhat, a szegedi tanyavilág képe, jellege másként alakult volna. A későbbi kirajzások ugyanis szükségképpen alkalmazkodtak volna ezekhez a már meglévő faluszerű településekhez. Amikor majd egy félszázad múlva Szeged városa rászánja magát a tanyai központok létesítésére, akkorra a szegedi tanyavilág már lényegében kialakult, a központoknak érdemleges tömörítő hatása nem lehetett. Petrovits szerint e „telepítvényeknek" a következő hasznuk lehetne: a Város jövedelmei tetemesen gyarapodnának, a közbiztonság megszilárdulna, a gazdálkodás olcsóbb és okszerűbb lenne. Indítványozza még, hogy a Város 1000 holdas tanyáján alcsúti módszer szerint rendezzenek be mintagazdaságot, ahol az érdeklődők ingyen kiképzésben részesülnének, majd a telepítvényekben földhöz juttatnák őket, és kötelességükké tennék a tanultak szerint való gazdálkodást. Petrovits István haladó szelleme sok ellenzőre talált. Kolb Ádám városi főjegyző kissé személyeskedő iratban „Szeged Lakóihoz" apellál.

120 Petrovits szociálisabb felfogásával szemben Kolb a merev jog álláspontját képviseli. Munkájából különben az önelégültség szava csendül ki: „nem kívánni többet, mint ami jelen helyzetünkben túlfeszítés nélkül létesíthető." A Város privilégiumai szerint a legelő a polgárságnak közös tulajdona, tehát csak a polgárság egyetemes beleegyezésével 120 Kolb Á., Szeged Lakóihoz. Szeged 1847. 125