Szelesi Zoltán: A Móra Ferenc Múzeum Évkönvve, 1972/73-2. Szeged képzőművészete. (Szeged, 1975)

Csontváry önéletrajzának szegedi részletéből nemcsak az tükröződik, hogy ő itt életét formáló, művészetére kiható élményben, sőt „pszichológiai áramütésben" részesült, hanem visszaemlékezésének papírra vetése által, írásban jellemzően szuggesztív erejű nyelvén, „képet festett" a szegedi árvízről is. A szegedi árvíz Csontváryra tett lélektani hatása tagadhatatlan. A nem sokkal ezután jelentkező művészi hivatástudatának — Iglón történő — felismeréséhez az ő szegedi „árvízélménye" szolgáltatott pszichológiai indítékot. Ezt igazolja Pertorini Rezső: „Csontváry patográfiája" с könyvének (1966) e kérdéssel foglalkozó alábbi summázó megállapítása is. „E korszak rövid összefoglalásaként — írja Pertorini — elmondhatjuk, hogy az 1879-es szegedi árvíz idején Csontváry részt vesz a mentésben, életveszélybe kerül, a látottak és egy súlyos meghűlés életmódjának megváltoztatását okozza. Abbahagyja lelkesen végzett tanulmányait és orvosi tanácsra a Felvidékre megy patikusnak. Leírásából megállapítható, hogy a súlyos szorongást okozó élmények depressziót váltanak ki, melyeknek több összetevője közül jelentősnek látszik az árvíz elsődleges egyéni képzete, amelyből megnyugvást szintén a képzetek síkján nyer. Az élmény leírása és még több adat igen erősen eidetikus alkatúnak mutatják, és arra utalnak, hogy sok nagy hatóerejű képzete volt. A későbbi rohanó ár, vízesés, tengerábrázolásai talán az árvíz élményével állnak összefüggésben."

12 A szegedi árvízképek „valóságos" megfestői közül elsőként Petrovics Lászlót (1839—1907) kell megemlítenünk. A Bécsben élő Petrovics közvetlenül az árvíz után Szegedre utazott és a vízzel borított város különböző helyeiről vázlatokat készített, ennek alapján az osztrák fővárosban dolgozta fel itteni élményeit. Négy hosszúkás méretű képét „Szegedi árvíz, 1879" (1880) cím alatt a Műcsarnok 1881-es tavaszi tárlatán mutatta be. Ebből egyet a király, hármat pedig a város vársárolt meg. Végül mind a négy festmény a helyi múzeumba került.

13 Amikor a városházára értem, s ott éjjelre inspekciós lettem: egy új kép tárult fel előttem: százával hevertek az emberek a terem padozatán. Öreg-ifjú, asszony-férfi, szegény-gazdag, leány-gyermek különböző változatokban. Már láttam a sors csapását a nagy természetben, a falánk hernyók pusztítását, a kártevő pockok elszaporodását, de tömeges embereknek a büntetését még nem láttam. E komor éjszakán mély gondolatok foglalkoztattak, s magamban kérdem magamat, ugyan mit vétettek ezek az emberek, hogy a sors kivétel nélkül vízzel lepte meg? Mélyebb tapasztalataim még nem voltak az emberismeretről, mert hisz az önismerettel is csak a kezdet kezdetén állottam s így mélyebben a dolgok eseményeibe bele sem hatolhattam. Meg kellett elégednem azzal, hogy a Tisza áttörte a gátat s kizavarta otthonukból e polgárokat. De hajnalodott, jött a nappali valóság. A gazdag Szeged városában nekem mint inspekciós tisztnek is behozták a reggelit, mely állott ehetetlen sárga avas szalonnából és szurkos szalonnás fekete kenyérből, — más nem volt. A menekülő nép remegő kézzel utána nyúlt. Engem ugyan az éhség nem bántott, habár 24 órája semmit sem ettem. Az effélékhez már szokva voltam. Eszembe jutott az Alföld híres búzatermő kalácsa, mely a veszedelem pillanatában a ropogós paprikás szalonnával eltűnt, senki sem gondolhatott reája, mert a riadás, menekülés sötét éjjel történt. Egy kávéház elszigetelve volt nyitva, ahol egy kis reggelit szedtem magamba, azután siettem menteni, ami menthető volt. Utamban láttam szegényet-gazdagot, egy-egy kenyérért küzdeni, fázni, dideregni, mert legtöbbnek ruhája s minden odaveszett; különösen a földszintes házak lakóinak csak a koldusbot maradt a kezében. Ilyen tapasztalatok után kedvetlenül kerültem vissza Budapestre, még egy meghűléssel is, mely nem volt alkalmas írás-olvasásra, a tanulmányok folytatására. Testem-lelkem pihenésre szorult, sorsom azt kívánta, hogy keressek üdülést a gyógyszertárban, így kerültem Iglóra, ahol a főnököm a legnagyobb szeretettel fogadott s különböző, jövőm illető tervekkel alkalmazott." 12 Pertorini Rezső: Csontváry patográfiája. Bp. 1966. 36. 13 SzH 1881. szept. 2., szept. 4.; Reizner J.: i. m. III. 407.; Petrovics László szegedi árvízképei eredetileg beleltározva, a Szegedi Városi Múzeum Szépművészeti Osztály lajstroma: 13—16. Ltsz.: alatt.; Szelest Zoltán: Szeged képzőművészete a múlt század végén. Tiszatáj, 1958. jún. 52