A Móra Ferenc Múzum Évkönyve, 1972/73-1. (Szeged, 1974)

Grynaues Tamás: Engi Tüdő Vince – a legenda és a valóság

A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1972—73jl ENGI TÜDŐ VINCE: A LEGENDA ÉS A VALÓSÁG GRYNAEUS TAMÁS (Budapest) Szabad-e engem hidegen megértni? (Ady). A nagy szegedi írónemzedék műveiben csak töredékes adatokat, pillanatfölvételeket találunk Engi (Tüdő) Vince alakjáról, munkásságáról, annak ellenére, hogy a századforduló utáni nemzedék életében-képzeletében igen fontos helyet töltött be. Ezért kíséreltük meg — közel fél évszázaddal halála után — az írott emlékek és a szájhagyomány segítségével fölidézni Engi Tüdő Vincét, az embert és rekonstruálni életművét. Megpróbáltunk hideg tárgyilagossággal vizsgálódni, értekezni Engi Tüdő Vincéről s nem sajnáljuk, hogy nem sikerült. Ahogy munkánk előrehaladt, ahogy egyre újabb vonásait ismertük meg — alakja úgy vált egyre érdekesebbé, izgalmasabbá. Évtizedekkel halála után is hatása alá kerültünk. Lehet, hogy tudományos igényű munkában ez nem érdem, mégis el kellett mondanunk, mert így igaz. Az idő, a mítosz-teremtő képzelet sok vonással gazdagította Tüdő Vince portréját, s legalább ennyit fakult a feledés miatt. Mindezt figyelembe véve is szomorúan kellett megállapítanunk, milyen szegényes, egyoldalú, sokszor rosszindulatú volt az, amit belőle kortársai megláttak, fölismertek. Ennek kiegészítésére vázoljuk föl s próbáljuk értelmezni azt az itt-ott ellenmondásos képet, ami több éves gyűjtőmunkánk során kialakult. ÍME AZ EMBER Kortársai és a szájhagyomány hordozói úgy emlékeznek vissza Engi Tüdő Vincére, hogy sovány, „se nem kicsi vót, se nem nagy, bamás-őszös, idős arcú, kiszenvedött", bajuszos, jó nagy szemöldökű, fájóslábú — idős korában két mankóval járt— „betegös embör volt az a Vince bácsi: olyan lelki, olyan nagyon beteg".

1 Egyébként azonban külsőleg miben sem különbözött a többi embertől. A gyógyítókat, táltosokat, tudósokat, szentembereket általában jellemző különleges testi adottságról, „jegy"ről a megkérdezettek többsége nem tudott, csupán egy tápai adatközlő említette, hogy foggal született. Barátságos, vendégszerető, jámbor életű ember volt, „nem nagyon látszott annak a nevetése, komoly embör vót az, nem vigyorgott, jó embörnek látszott, nem vót abba hiba. Se irigy nem vót, se összeférhetetlön nem vót. Látszott rajta mindig, hogy őszinte, nem bántott az sönkit, még a legyet se". „Kevés élelemmel élt szögény Vince bácsi, nagyon szentös embör volt: mindig bűtől t, nem ötté mög a zsírost, mög a főttet se" — emlékeznek rá. Vezeklésének szokatlan formája volt a szöges deszkán alvás, illetőleg járás. A szemtanú szerint: „szöges deszkán feküdt a Vince bácsi, az tele vót olyan nagyfejű szöggel verve. Olyan l

. Fényképet mindezideig nem sikerült róla szerezni. Talán nem is készült, az ő korabeli parasztok különös szorongásból nem szívesen engedték meg. 155