A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Bálint Sándor: A régi szegedi pákászok és madarászok

de ottfelejtett, s most a víz miatt nem bírja behordani. Pedig csak szénafalak álltak ott voltaképpen, amik mögött nyolc-tíz lovas ember is elfért. Az idegenből ideszakadt német zsandár nem tudhatta az ilyesmit. A régi vizek környékén járván legföllebb azon tűnődhetett, hogy miért füstölög olykor az a boglya." A pákász magányos ember volt. Alig akadt asszony, lány, aki megosztotta volna vele ősprimitív életét. Ha mégis született gyermeke, rajongásig szerette a kis lápvirágot. „Nem volt a lápnak — írja Lakatos — oly elrejtett kincse, melyet föl ne kutatott volna a számára. Fényes kagylókat hordott rakásra neki. Cifra tollakkal tűzködte teli szegényes kis pólyácskáját. Majd később nádmuzsikát, vízitök szárából készített trombitát hozott a számára, továbbá mindenféle apró madárkölykeket: bíbickéket, sárgyókát, vízicsirkét s miegymást, melyek vékony zsineggel kipányvázva, mulattatták ugrándozásukkal a kis vadoncvirágot." Végső szükség esetén az emberek között is vállalt a pákász munkát: házak nádalását, nádvágást, fűkaszálást. Igazi foglalkozása volt a csikaszát, vadtojás gyűjtése, sulyomszedés. Halért lisztet, sót, paprikát cserélt. A zöldfejű kacsa tojását a gazdasszonyok az ünnepi kalács ízesítése miatt szívesen megvették. A szárcsa, dárévöcsök tojásával levestésztát gyúrtak. A bíbictojást vérmes, szerelmes természetű urak, főleg szerbek férfierejük fokozására vásárolták és fogyasztották. Vasárnapokon a pákász a maga módja szerint ünnepelt: hálót kötött, csíkászó szerszámait javítgatta, főleg azonban tollait rendezgette. Különösen a kócsagtoll válogatására volt nagy gondja. Minden szálát külön-külön nádcsőbe rakta. Ezekért az úri nép szép pénzeket fizetett. Olykor a tollkupec vásárolta össze a pákásztól a szebb tollakat. Vásár alkalmával a rétszéli csárdában ő is árulgatta az alsóvárosi parasztlegényeknek a gém-, bakcsó-, darutollakat. A kócsagtollért a vadászó úrfélék sokszor helyébe is mentek a pákásznak. Darut és kócsagot mellesztés, tépés céljából nevelt is a pákász. A szebb darutollat 4—5 pengőforintért is megvették az alsóvárosi gazdalegények. Kocsisok és béresek 1—2 forintért vásárolták a kevésbé szépeket, továbbá a gémtollat. A bakcsótollat csokorba kötve viselték a kalap mellett. A kócsagtollat a szerb lányok, asszonyok is nagyon kedvelték, ünnepeken a hajukba tűzve hordták. Ha rásütött a nap, ezüstként ragyogott fejükön. Szívesen megvették a zöldfejű kacsa acélkék bodros tollát is. Ezeket a homlokuk körül, meg a fülük mellé, a hajukba tűzdelték a lányok. A pákász szorultságból halászattal is foglalkozott. Ennek a halászok nem örültek. Olykor verekedéssé is fajult az ellentét, mert a pákászok bizony elemelték a kecét, vejszét, más szerszámokat is. Télen megnehezedett a sora. Ilyenkor léket vágott a jégen, úgy halászott. A falánk kacsákat horgon, szigonyos picével fogta, amelynek végén ízes csalétek volt. A horgokhoz erősített zsineget gyökérzethez, jégbevert cövekhez kötötte ki. Ha friss hó esett, maga-fundálta kelepcében fogdosta a nyulat, rókát, vidrát, olykor a farkast is. Ez utóbbinak fogására a cigány-fabrikálta kaptány szolgált. Ha a farkas bőrére szüksége volt, akkor agyonütötte, más szóval kiverte a párát belőle. Máskor a csikaszt mutogatta is: „jólfejbe ütötte — írja Lakatos — hogy erős spárgával körülköthesse a száját a harapás meggátolása végett. Majd pedig bicskával kivette mind a két szemét... Aztán láncra vagy erős kötélre kötötte és a tehetetlen vadállat magát megadva ment, amerre a pákász kormányozta.'''' Bejárta vele a rétkörüli falukat, ahol krajcárokat vetettek neki a mutogatásért. Ha már a farkasoknál vagyunk, említsük meg, hogy a védekezés néha súlyos gondokat okozott. A Város 1772-ben fölszólítja Dorozsmai, hogy „egyenlő akarat123