A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Bálint Sándor: A régi szegedi pákászok és madarászok

tal" űzzék ki a nádasokból a farkasokat.

13 Tömörkény még hallotta, ha valamikor a pásztor leütötte a réti farkast, annak bőrét kötözte föl, nyilván mágikus megfontolások alapján is, a lábára.

14 Más helyen elmondja,

15 hogy a farkas „ménessel, gulyával nem igen mert kikezdeni, bár a lófélét már a szaga is szétzavarta. Hanem a birkát hordta. Bottal hadakozott ellene a juhászlegény. A juhászbot acélkampója még élesre volt akkor fenve... Nagy küzdelmek történtek ott, s neves legénynek tartatott az a juhász, aki meg bírta védeni a nyájat a rabló ellen. A legnagyobb virtus mégis csak az volt, ha valaki az elejtett farkas bőrét lóháton vitte be eladni valahová.'''' Szintén Tömörkény emlékezik meg

16 arról, hogy még a múlt század derekán is nagy komondorokat tartottak a juhászok, pásztorok, de nagyobb tanyai gazdák is. A nyakukra szöges vasörveket verettek, hogy a réti farkas el ne tudja kapni a torkukat, ha a nyájat, tanyát megtámadta. A komondorokat, hogy jó erőben legyenek, lóhússal is táplálták. A farkasbőr kimunkálása előfordul a szűcsök 1803. évi árszabásában. Ez azt bizonyítja, hogy vidékünkön régebben nem volt ritkaság. A pákász ügyesen tudott egyes hálófajtákat, egyéb halfogó eszközöket is készíteni. Főleg az emelő, kece, pöndörháló, továbbá a fűzfavesszőből font tapogató, csíkkas, azonkívül csirkeborigató alkotásában jeleskedett. Egyik-másik pákász jól ismerte az orvosi füveket. Piócát gyűjtött. Szemfájásról halepéből, nyavalyatörésről pedig kékgyíkból és tarajos kígyóból készített hathatós szert. Lakatos szerint egyesek a hátfájósok szakszerű megtaposására is vállalkoztak. A régi vérbeli szegedi madarászoknak, halászoknak megvoltak a kiválasztott nagyratartott madaraik. Legtiszteltebb volt közöttük a nömös jelzővel is illetett kócsag, nyelvükön kótyag, amely a gémek csoportjának legnemesebb fajtája, a szegedi vizek legszebb ékessége volt. Lakatos Károly

17 ismerte afattyúkócsag, másként feketelábú kócsag (Egretta garzetta*), galambkócsag, másként üstökösgém (Ardea ralloides), lovaskócsag (Agretta alba), nagykócsag (Egretta alba) fajtákat, illetőleg megnevezéseket. A nagykócsag volt közöttük a legkülönb. Ha a pákászok emlegették, mindig harmadik személybe tették és ilyenkor a kócsagra gondoltak: ű a legszöbb madár! U tiszta mint a hó, ragyogó mint a nap: még a sas se meri bántani! Csakugyan, mintha napsugárból lett volna az egész lénye. Amikor a kócsag beleszállott a verőfénybe, egészen összefolyt vele. Csak akkor csillant ki belőle, amikor megcikázott egy kissé a szálló föllegek között. A szó elhallgatásának egyébként föltétlenül volt valami névmágiás háttere. Jellemző, hogy a szegedi népnyelvből a klasszikus víziélet eltűntével teljesen kiveszett. Nevét még öreg parasztok ajkáról elhangzani, emlegetni sem hallottuk egyszer sem. Nem volt a rétnek, lápnak olyan rejtőzködő helye, ahol a királyi kócsag különösen szeretett tanyázni, fészkelni, hogy a pákász föl ne kutatta volna. Régi vadászok közvetlen tapasztalatok után állították — írja

18 Lakatos — hogy minden rét* A könnyebb azonosítás érdekében a modern latin nomenclaturát használtuk. (Szerk.) 13 Sztriha K., Kiskundorozsma története. Kiskundorozsma 1937, 101. 14 Tömörkény I., Homokos világ. Budapest 1910, 13. 15 Új bor idején 492. 16 Tömörkény I., Rónasági csodák. Szeged 1943, 194. Európai párhuzamairól Zwischen Kunstgeschichte und Volkskunde. Festschrift für Wilhelm Fraenger. Beding 1960. Schmidt, Leopold: Stechelhalsband des Hirtenhundes. 17 Nyíri Antal mutat rá, hogy az írónak dilettáns Lakatos egyes helyeken, főleg a kócsagról szólva, szó szerint követi Havas Sándornak a sárréti pákászról szóló ismertetését (Vadász és Versenylap. 1858), nyilván azért, mert a megállapítások a szegedi pákászra is ráillettek. 18 A pákász vagy nádlaci 35. Vö. még Vadászati és madarászati emlékeimből 50—55. Beretzk P., Kócsagok és kanalasgémek a szegedi Fehértón. Délmagyarország 1937, 132 sz. 124