A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)
Tóth Ferenc: Gilitze István népköltő és az 1821-es makói árvíz
Szent Lőrinc tájékán ki ezt elsőbb látta, Eletére végit, csak a halált várta, Leromlott házait jajszóval siratta, Sok udvaron a víz ennél több is vala. Kálvária ucca, aki voltál ékës A Maros vizében t'é is voltál részes, Keresztutcáidon víz volt veszedelmes, A földből épült ház hiába volt ékës. Kinn voltunk mezei külső szállásunkon, De oda is a hírt hozták gyors postákon, De oda is a hírt hozták gyors postákon: Gyüjjünk haza, víz van az egész városon! De a margitai hidak és töltések Elvette jaz árvíz, járni nem lehetett, Hajón hordták által, aki fizethetett, De hogy felinek is pénze nem lehetett. Aki a hajóba be nëm eresztetëtt, Könnyes szemeivel a város felé nézett. Itt meg nëm tudhatom, hogy van a cselédem, El-é az, vagy meghalt az én feleségem? Németiek így szólván: átúszok a vízen, Az szállásról jövök, hát nincs nálam pénzem. Itt mëg nëm tudhatom, hogy van a cselédem, El-ë az, vagy meghalt az én feleségem? Kettő is átúszott, de az is sokára, Kettő a legmélyén jutott végórára: Egyik Börcsök Imre, a másik Tanacsin, Lettek az árvíznek gyászos áldozati. Bodorgatott hajú kevély leányokat Mezítláb, sárosan láthattunk sokakat, Mivel nëm húzhatták piros papucsukat, Mert a nagy víz mind ellepte az utcákat. Cifra öltözetű fiatal legények Olyanokká lettek, mint a jövevények; Az urak is szinte valamint szegények, Olyanokká lettek, mint a jövevények. Én Gilincze István, aki eztët irtam, A Makó romlásán igen jelen voltam, Ne gondolja senki, hogy mástól halottam, Hanem, amit irtam, szemeimmel láttam. ' Írtam ezernyolcszázötvenkilenc után Amikor születtem Oroszlán jegyibe. Tizenhat esztendős éppen akkor voltam, Mikor a Makónak vészedé Imit láttam. 17
