A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Inczefi Géza: Művelődéstörténeti emlékek Szeged múltjából

A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 197111 MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI EMLÉKEK SZEGED MÜLTJÁBÓL INCZEFI GÉZA (Szeged, Tanárképző Főiskola, Magyar Nyelvészeti Tanszék) Szeged ma művelődésünk egyik központja. A város kulturális, gazdasági és egészségügyi intézményei, szervezetei teszik lehetővé, hogy művelt emberhez méltó életet éljünk. De mai kultúránk igazi értékelői akkor leszünk, ha a múlttal megismerkedünk, és a régi életet a maival összehasonlítjuk. Szeged múltjából sok részletre rávilágít a levéltár gazdag gyűjteménye. Más irányú kutatásaim közben kerültek ott a kezembe olyan iratok, amelyek a múlt egy-egy jellegzetes pillanatát örökítik meg. Ezek bővítik vagy kiegészítik eddigi ismereteinket városunkról, ezért közlök itt belőlük egy csokorra valót. A XIX. század első évtizedei nem állanak tőlünk nagyon távol, de ebben az időben városunkban még kevés jele van a mai kulturált életnek. Az utcákat por és sár borítja, a közlekedés esős időben a kátyúk, gödrök miatt lehetetlenné válik. Ezért történik meg 1830-ban gyakran, hogy a budai postakocsi nem tud bejönni a városba, hanem a határban kell megállnia. Az utasok az 1—2 km-es utat gyalog teszik meg házukig, a postamesternek meg a határba kell kihordania a csomagokat, leveleket (SzL. Tanácsi iratok, a továbbiakban Ti. 1830). A vásárok megtartását is gyakran gátolja a nagy sár. Deszkákat kell az utak mentén végigfektetni, hogy a vásárosok portékája el ne merüljön. A mostoha körülményeket még tetézi az is, hogy betegség tizedeli a lakosságot. Aki életben marad, gyakran haláláig viseli betegsége nyomát. A levéltár régi irataiban gyakran olvashatunk ilyen személyleírásokat: „Az Asszony fiatal, és a pofáján közel a szeméhez pokol var hely (bőrbetegség) vagyon". A pestis is ritkítja a lakosság sorait, majd újabb veszedelemként a himlő szedi áldozatait. 1830 körül elrendelik a himlőoltást (SzL. Ti. 1830), de a lakosság egy része idegenkedik, bizalmatlankodik, sokszor nem akar, meg nem is tud áldozni a költséges oltásra. Különféle betegségek pusztítják a jószágot is, majd meg a tűz egész városrészeket tesz hajléktalanná. Mindezeken felül pedig mindig ott lebeg a árvíz veszedelme a város felett. És ez a nagy kiterjedésű város este teljes sötétségbe burkolózik, mert nem világítanak az utcákon. Még a kocsmák falára is csak akkor függesztenek ki lámpát, ha benn mulatság folyik. 1830-ban aztán néhány jó szándékú ember saját elhatározásából a világítás mellett háza díszítését is célozva lámpásokat kezd kiakasztani a kapujára. Ezek a gyér fények a mai közvilágítás ősei Szegeden. Ekkor a város vezetősége is felfigyel, és az egyéni vállalkozás kiszélesítésére gondol. Ezért először számba veszik a kigyulladt lámpákat. Az év augusztus 14-én már egy városi hivatalnok jelenti, hogy „a mai napig 27 lámpások égnek [és az emberek] az önkényes fel állítához... huzamosan bocsájtkoznak". Jelentésében arról is ír, mi volna a vezetőség sürgős tennivalója, ha a világosságot terjeszteni akarja: ,,a feő piartznak igen tagos voltja, az Ispotáltul vezető úton lévő üres helyek, a városnak több épülettyei meg kévánnyák hogy közbe is a lámpást a város oszlopokra alkalmaztassa". Tehát a széles utcákat 141