A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Inczefi Géza: Művelődéstörténeti emlékek Szeged múltjából

nem világítja meg kellőképpen a házak falára erősített lámpás, ezért ezeken kívül is sűríteni kell a lámpásokat oszlopokra helyezve. Az esti fényeket számba vevő névtelen hivatalnok tovább munkálkodik a város világítása érdekében, és azt jelenti, ,,... az Ispotáltul kezdve a piartzon, az Iskola utza a Búza piartz kivált és helyessen ki világosítatni vagy 100 lámpás még kellene számunkra". A város azonban csak a szervezést végzi, mert a költséget a világítók viselik. Ennek szervezettebbé tétele azonban megkívánna, hogy az eddiginél sűrűbben égjenek a lámpák a házak előtt, tehát mind többen csatlakozzanak a világítókhoz. De az emberek sokfélék, voltak, akik a költségek viselésétől vonakodtak, meg talán pénzük sem volt a világításra. De a hivatalnok erre is talál megoldást: „Olyan helyeken a hol ne talán a gazda nem akarna vagy nem bírna házára lámpást tsináltatni, ottan ... az utcát két oldalról fel kellene mérni, a szükséges lámpások számát [kiszámítani], annyinak árát ... bé fizettetni, külömben a rend meg tsorbul". Ez az elgondolás úgy látszik rendeletté vált, a város vezetősége kötelezővé tette a lámpák kifüggesztését. Ebből pedig majdnem lámpaháború tört ki, mert sok aláírással „neheztelő írást" nyújtottak be a városhoz, ebben azt óhajtották, „hogy az éjjeli világításnak költségeit ne minnyájan, hanem egyedül azon utzabeliek [viseljék], mivel sokan és leg többen annak hasznát nem vehetik, nem is veszik" (SzL. Ti. 1830). De a jó kezdeményezés azért megtette a hatását, és fény gyulladt ezután minden este a város utcáin. Még ugyanabban az évben (1830-ban) elhatározta a tanács ,,a Városban az Uttzáknak megneveztetését.. a házaknak számmal való billegezését (jelölését), a fa-, a nád kéményeknek ki-irtatását". Az intézkedés megokolása nagyon bölcs: „ezeknem tsak el-kerülhetetlen szükségesek, sőt mind egyenessen a ... Város díszítésére, a Lakosoknak bátorságára, s így a köz jó előmozdítására" valók (SzL. Ti. 1830). Az utcák elnevezésén azt kell értenünk, hogy a város vezetősége maga választotta, tehát mesterségesen alkotott nevekkel kívánta megjelölni az utcákat bizonyára nemzetünk nagyjainak nevével. Az utcákat a lakosság előtte is névvel illette, mégpedig valamilyen jellegzetességéről (alakjáról, az utcában lakó személyről stb.) nevezte el. Most azonban a város vezetősége kívánja irányítani a névadást, és utcanév-táblák kifüggesztését határozza el. Ez tehát Szegeden а mesterséges névadás első nyoma, amely a mai napig uralkodó, és olykor a napi eseményekhez is túlságosan hozzátapad. A házaknak számmal való „billogozása" az állattartó lakosság sajátos szókincséből való; a házak számozását ugyanazzal a szóval (billegezés) nevezik meg, mint a lovak, marhák, juhok megjelölését. A pislogó lámpák mellett a szellem fénye is kezdi terjeszteni a világosságot a városban. Grün Orbán állandó nyomdája már működik Szegeden a XIX. század eleje óta, és a kiadványok száma mindinkább szaporodik. Itt jelent meg többek között 1819-ben Dugonics András híres műve, a Magyar példabeszédek és jeles mondások. A helytartótanácsnak egy 1830. október 20-án kelt irata arról tudósít, hogy Szeged első nyomdásza, Grün Orbán új, eddig ismeretlen kiadvánnyal gyarapította a szegedi nyomtatványokat. A mű: „Szél Sámuel, A Tiszta Szív, és annak jutalma, mellyet Hannyás Lídia Asszonynak Idősbb Kováts Márton Úr élete párjának utolsó Tisztességtételének megadására egy halotti Tanításban elő adott" (SzL. Ti. 1830). Ez a nyomtatvány csak a maga korában szokásos halotti búcsúztató volt, de ismerete becses az első szegedi állandó nyomdában készült nyomtatványok sorának kiegészítése szempontjából. Kár, hogy a munkáról a címen kívül egyebet nem tudunk. A korabeli viszonyokra jellemző, hogy ennek a halotti búcsúztatónak a megjelenését is a cenzornak kellett engedélyezni, és az engedély megszerzését Grün Orbán elmulasztotta, vagy csak a formaságoknak nem tett eleget, mert egy latin nyelvű irat közli a tanáccsal, hogy Grün Orbán szegedi nyomdász a 142