A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1970. 1. (Szeged, 1970)

tag pók hálójából", s mint Goethe Werthere nem az élettől, hanem a gyógyító haláltól reméli az írt lelki sebeire. Húsz éves, mögötte a gimnáziumi évek friss emléke, édesapja halálának fájdalmas élménye, előtte fiatal életének minden szépséges lehetősége, és mégis, bár ellentmondásosan, csak egyetlen témát tud variálni és versbe szőni : De vannak, ó de vannak ám sokan, Akikben még vágy, álom is fogan. A testük ifjú, ám lelkük beteg, Húsz kurta évvel immár öregek. S nem lakomáztak mámorok torán, Nem tékozoltak el mindent korán. Csak... Szívüket kora dér lepte meg, Tavasz van és a lelkük didereg. Szeretnének szeretni, élni hej! S valami súgja, hogy már menni kell! (Dér) A ,,fin de siècle" tragikus életérzése jól beleillett a fiatal költő korai vigasztalan szemléletébe. „Tolsztoj, Gorkij, Andrejev ma a legolvasottabb szerzők — írja 1903-ban, — de a dánok és a norvégek se hagyják magukat és Knut Hamsun, Lagerlöv Zelma, hogy Ibsent, Björnsont ne is említsük..." „Az olvasó világ belefáradt a francia szellemeskedésbe, gyakran tendenciózus ledérségébe, a nagy világosság után egy kis köd, egy kis mélység után epekedik. A modern emberben mindig van egy adag pesszimizmus, bizonyos misztikus hangulat, amely a sok realitás természetes ellenhatása és épp ezért felelnek meg oly igen lelkületének a modern északi írók. Ezek elseje időben és értékben egyaránt, a fiatalon letört szomorú életű Jakobsen... A modern ember művészi idegéletét élte és ezt írta meg főmüvében, a Niels Lyhnében. Ez a chef d'oeuvre méltán sorakozik a modern regényírás többi nagy műve mellé, a Háború és Béke, a Bovaryné, a Raszkolnikov, a Zolái főművek közé... Niels Lyhne a modern ember, mondjuk a modern „félember" tükörképe. Azé az emberfajtáé, amely félig tehetség, félig tehetetlenség, félig Übermensch, félig patológiai jelenség, amelynek fő ismertető jele az, amit egy szóval „akaratbetegség"-nek nevezünk."

17 Csodálattal kell adóznunk a fiatal költő rendkívüli olvasottságának és műveltségének, aki néhány sorban felsorakoztatja a századvégi és-eleji tragikus életérzés képviselőit, és hogy a kép teljesebb legyen, megemlítjük a legnagyobbak közül még Maupassant-t, Dosztojevszkijt, d'Annunziót és nem utolsó sorban Nietzschét és Schopenhauert, akik szintén nagy hatással voltak reá. S ez a hatás csak fokozottabb mértékben érvényesült költőnknél, aki vele született hajlamánál fogva hajlott a pesszimizmusra, sóvárgott a tragikus, dionüszoszi érzelemre. Ő írja magáról: „Egész életemben mint az örvény, vont magához, ami patologikus. Legkedvesebb olvasmányaim voltak: Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés. D'Annunzio: Giovanni Episcopo... Maupassant: Horla..."

18 A húsz éves költőnek csak közvetett élményei vannak az életről, irodalmi és filozófiai műveltsége révén, mások elsötétült világának árnyai lebegnek érzékeny, rettenetre kész lelkében. 17 Jens Peter Jakobsen, Juhász Gyula Összes Müvei, Prózai írások t. 5, 15—16. 18 I. m. 555. 245