A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1970. 1. (Szeged, 1970)

A ma embere számára megdöbbentő, hogy az ókori mithológiában és mondákban (Oidipusz, Didó, Szapphó) az öngyilkosság milyen nagy szerepet játszott, s hogy a Sztoa-iskola egyenesen hősi számba menő cselekedetnek tekintette. Ugyanekkor egyes görög városokban, többek között Athénban, öngyilkos csak az lehetett, — minden utóbbi következmény nélkül — aki engedélyt kért és kapott a magisztrátustól.

4 Később, Rómában, már más helyzet alakult ki. Az öngyilkos vagyonát az állam elkobozta. Az ókori történelem nagy és híressé vált alakjai is szerepelnek az öngyilkosok sorában: Cato (Marcus Porcius), Hamilcar, Hannibal; Lucrecia, Cleopatra, Lucanus, Seneca, Néró és még annyian

5

. Plotinosz (204—270), a neoplatonikus filozófia kiváló művelője érdekes tanulmányt ír az öngyilkosságról. Ismert dolog, hogy a középkor látványos „kegyetlenséggel büntette" az öngyilkost — Aquinói Szent Tamás doktrínája alapján — tetemét lovakkal húzatták az utakon, majd felakasztották, házának küszöbét felszedték. Ez az eljárás még a XVII. században is dívott. XIV. Lajos külön rendeletben (1760) intézkedett az öngyilkos tetemével való bánásmódról, a ,,nagy század" megőrizte a középkor barbár törvényét, sőt, az öngyilkos rokonait is bíróság elé idézték, az öngyilkos oszlásnak indult tetemét a vádlottak padjára ültették.

6 A XVII. századi francia gondolkodók általában elítélik az öngyilkosságot, ám a XVIII. század filozófusainak állásfoglalása e kérdésben már nem egészen egyértelmű. Ezt többek között bizonyítja a Correspondance Littéraire

7

, amely 1774. januári számában teljes egészében közli két fiatal francia dragonyos búcsúlevelét, kik 1773. karácsonyán Saint-Denis egyik vendégfogadójában pisztolyukkal agyonlőtték magukat. A hátrahagyott levél szerint az öngyilkosság oka ,,a mindenből való kiábrándultság. .. utálat az emberek, az egész mindenség iránt... S ha minden boldogtalan előítélet nélkül tudna élni, és szembenézni elpusztulásával, rájönne, hogy az életről olyan könnyű lemondani, mint ruhát cserélni, melynek nem tetszik a színe". A búcsúlevél és a mellékelt testamentum írója Bourdeaux, ki „valaha tanítók tanítványa, majd ügyvédbojtár, aztán szerzetes, aztán dragonyos, s végül semmi lett", a tollforgató könnyed stílusával, jóadag humorával megnyerte Diderot-ék tetszését. A szerkesztők „nem tudták megállni, hogy ne csodálják azt a bátorságot, azt a lendületet, amely csak az erős lelkek sajátja; megnyilvánulásukban mindig van valami magasztos és felemelő". íme, Diderot újságja, melyet az európai udvarokban mindenütt olvastak, csaknem magasztalni merészeli a két dragonyosnak az élettel s a halállal szemben tanúsított magatartását. Sőt, levelük egyes kitételével vitába is száll (valószínűleg Diderot): „Az életben minden dolog véget ér, mondják a mi filozófus dragonyosaink, és a vég tudata megmérgezi az életet. Ha első pillanatra ez a megállapítás igaznak is látszik, a legáltalánosabb tapasztalat nem azt bizonyítja-e, hogy az tartalmában mennyire hamis? Először is számtalan olyan öröm van, amely csak azért értékes számunkra, mert tudjuk, nem sokáig tart... Másodszor olyan örömök is vannak, amelyeknek az élvezete elfeledteti velünk, hogy azok hamarosan elmúlnak; és ez az illúzió adja az élet igazi boldogságát... A szenvedély mindent örökké valónak lát, és a természet akarata szerint minden véget ér..." 4 A. Cuvillier, Manuel de philosophie, Paris, 1950. t. II, 483. 5 V. ö. E. Frenzel, Stoffe der Weltliteratur, Stuttgart, 1962. 6 Larousse, Grand Dictionnaire Universel du XIX siècle, Paris, 1875, t. XIV , 1216. 7 Párizsban havonkint megjelenő „irodalmi, filozófiai és kritikai" folyóirat, melyet Grimm és Diderot szerkesztet. 242