A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1968. (Szeged, 1968)

Nagy Katalin: Alakos kályhacsempék Kevermesről

úgy rajzol, hogy a kisebb tárgyakat aránylag nagyobbaknak s a nagyobbakat aránylag kisebbnek rajzolja."

13 Egy fejet közelről nézve is át tudunk tekinteni, de az egész emberi test áttekintéséhez már hátrább kell lépni. Ha egybeötvözöm a két látványt, akkor a fej jóval nagyobb lesz, mint azt a természetes arányok megkívánnák. Ezt megfigyelhetjük csempéinken a fa és az ember viszonylatában is. A két ember alig alacsonyabb a fánál. (Lehet azonban, hogy itt a keret adta lehetőségek is módosítják az arányokat.) A fejek, ill. arcok faragása mentes minden egyéniesítő törekvéstől. Egymásra sorakoznak fel az áll, ajak, orr, szemek, szemöldökök, homlok formái, melyek a másik arcon is ugyanígy kerülnek megfogalmazásra. Inkább csak arra törekednek, hogy meg legyen minden, ami oda való. A két arcról sem közelebbi kort, sem „arckifejezést" nem tudunk leolvasni. Itt újból néprajzi párhuzamokat lehetne sorolni, de ezen túl dél-oroszországi visszacsengést is felfedezhetünk.

14 A két alak testméretein tapasztalható aránybeli eltolódást, az egyéniesítés hiányát már a közöttük levő fáról nem mondhatjuk el - legalábbis nem az előbbinél jelzett mértékben. A fa ábrázolásában már több könnyedséget, iskolázottságot fedezhetünk föl. Fiatal tölgyfáról van szó, ami terem - vetíti elénk a faragó. Bizonyos iskolázottságra utal a levelek könnyed vonala, de főként a kiterített és fél levelek együttes alkalmazása. Ez ebben az esetben természetesen nem a fafaragó mintakincsét jelenti, csupán jó megfigyelését. Látott már ilyen faábrázolást iskolázott művész kezéből, s ezt utánozza. Későbbi népművészetünknek sem jellemzője a fél levelek alkalmazása. Ezen a ponton kapcsolhatjuk össze az alapvetően népi képalkotás köréből származó ábrázolást azzal a hatással, ami a felsőbb osztályok művészete részéről éri. Az ábrázolás értelmezésekor abból a feltételezésből indulok ki, hogy amit a csempén látunk, az szemléletes és elegendő a jelenet értelmezéséhez. Az ábrázolás tehát a két ember mozdulatában pontosan visszaadja azt, hogy cselekvésük mire irányul. Bal oldali alak jobb kezével ágat húz le, a ballal pedig termésért nyúl (1. kép). A termés leszedésére irányuló mozdulat félreérthetetlenségét még az is segíti, hogy a jelenet készítője a lehúzott ágon kívül csak egy helyen jelez a fán termést, - a jobb oldali alak fejénél. A másik alak felemelt bal kezében valamilyen szerszám van, jobbjával a fatörzsből kinövő kis ágat fogja (1. kép). Ez a mozdulat arra enged következtetni, hogy a kis ágat akarja a kezében levő szerszámmal levágni. (A felemelt kézben balta van, amire később kitérek.) A törzsön levő kis ágak kettesével vannak, csak a legfelsőnek hiányzik a párja. Innen már levágta, mint ahogy ezt az ott maradt csonk is mutatja. A két férfi minden valószínűség szerint egy bizonyos munkának két különböző fázisát végzi. A következőkben megpróbálunk választ adni arra, hogy mi lehet ez a közös munka. Makkverés nem lehet, mert a makkot hosszú botokkal verik, vagy lerázzák a fáról. Itt a fáról valamit szednek és - láthatólag - a feleslegessé vált gallyakat vágják le. - Erdőink gyakori és jellegzetes fája a tölgy. Talán ezért is ábrázolják népművészetünkben, főleg pásztorművészetünkben olyan gyakran. A makknak a rajzi megfogalmazása rögtön egyértelművé teszi előttünk, hogy melyik fának milyen terméséről van szó. A tölgyfa arányain belül az ábrázolásokban mindig „eltúlozzák" a makkot. Ezek legtöbbször elérik a levelek nagyságát. 13 Divald Kornél, MKÉ. 3. 1909 217. old. 7. kép. 14 Szabédi László, Ész és bűbáj. Bp. 1943. A magyar térszemlélet. 19—24. 96