A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1966-67. 1. (Szeged, 1968)

Madácsy László: Adalkok Tömörkény István írói portréjához

„A nagy fehér állatok már kezdik kihúzni az ekét a földre, és szántanak is vele. E nagy fehér szótalan állatok az ökrök, mert az iskolás könyv azt mondja ugyan, hogy az ökör bőg, de ebben téved, az ökör szó nélkül végzi hivatalát. Járnak lassan az eke előtt, a járomszögek csillognak, az ekevas pedig mélyen a földben jár, s ahogy hasítja, terjeng széjjel a nehéz, nedves földszag, mibe a tarack kiforgatott gyökereinek illata keveredik. Szép a frissen kaszált, száradó sarjú szaga is, de mégiscsak a földé a legszebb, amint úgy tavasszal a fehér állatok a nagy késsel hátát meghasítják. Mozgások támadnak odakint, ha így marad az idő, a zabot vetni is lehet már, s leteszik az emberek a téli nyakravalót, mit a torokfájás elkerülése céljából viselnek. Az ég már a kék színét mutatja, s a nagy kék tengerben fehér felhők úsznak, kígyó formája van az egyiknek, a másik pedig egészen olyan, mint a Talpas kutya volt (tavaly pusztult el szegény), s addig megy a kígyó az égen, míg találkozik a kutyával, s akkor a kutya megeszi a kígyót."

22 A világirodalom egy-két újabbkori költőjének tavasz-szemléletére vetve egy pillantást (Kleist, Wieland, Saint-Lambert, Michaud, Thomson, Pope), azt tapasztaljuk, hogy a tavaszt mindannyian egyformán konvencionálisan látják. Szemléletük általános és elvonatkoztatott. A tavasz általában arany fellegen jelenik meg, előtte jár a szerelem, s követi a remény. Homlokát a mezők füve koronázza annak bizonyságául, hogy a szépség legelső dísze az egyszerűség, stb. A magyar irodalom Balassijának és Petőfijének realizmusa ezt a más szemével látó, mithologikus világot, ezt az ember és világától függetlenített, mesterkélt szemléletet elutasítja magától. Szinte idekívánkozik összehasonlításképpen Turgenyev egy tavaszi képe. Az író tavasszal, hajnali szürkületben indul el vadászni; s lejegyzi útja közben szerzett benyomásait: „... Pirosodik az ég karimája, a nyíresben felébrednek s még esetlenül szállnak ide-oda a csókák; sötét szénaboglyák körül verebek csiripelnek. Világosodik a levegő, láthatóbb lesz az út, fényesedik az ég, fehérednek a felhők, zöldülnek a mezők. A kunyhókban vörös lánggal ég a szilács, a kapuk mögül álmos hangokat lehet hallani. De közben kigyúl a hajnali pirosság, már aranyszínű szalagok futottak végig az égen, a szakadékokban tömörülnek a párák, cseng már a pacsirták éneke, lengedez a napkeltét hirdető szellő — és lassan felúszik az égre a bíborszínű nap. Patakokban ömlik a fény: a szíved úgy repes, mint a madár. Minden be friss, be vidám, be drága!..." stb.

23

Ez a tavaszi kép a természetben sétáló ember lelkendezése. Hiányzik belőle az orosz táj jellegzetessége, „egyedülisége", nem a természetben élő ember világképe tükröződik benne. Nem úgy Tömörkénynél, kinek a fentebb idézett tavaszrajzában a megszemélyesített, a föld hátát a „nagy késsel meghasító nagy fehér szótalan állatok" az ember szerepét látszanak betölteni. „Járom szögek csillognak", a felszántott föld szép szaga száll, s ebben az egyetemes, ritmikus mozgásban az ég is részt vesz, kék színét mutogatja, fehér felhőit utaztatva. S az író, illetve a természetben élő ember képzeletében a tekergődző, csavargódzó fölleg kígyó lesz, amelyet egy másik, a tavaly elpusztult Talpas kutyához hasonlító fölleg fölfal. Ég és föld és ember, a parányi és a végtelen egysége tárul elénk az írónak e munkás tavaszhimnuszában. A természet emberének világképe, melyet a valóság örök mozgása a környezet szerint ihlet és alakít. Tömörkény természetlátása idővel mindinkább szociális tartalommal telítődik. Már rég azt tartotta, hogy „nem az a szép, ami szép, ki mit szeret: az a szép".

24 22 Tavaszi napok, Tömörkény István, Munkák és napok a Tisza partján, p. 152. 23 Egy vadász feljegyzései, Bp. 1953. p. 303. 24 Tömörkény István, Szent Mihály a jégben, p. 292. 8