A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1966-67. 1. (Szeged, 1968)

Madácsy László: Adalkok Tömörkény István írói portréjához

A parti, nincstelen emberek, kik ráadásul még munkanélküliek is, mert a befagyott vízbe befagy a hajó, s vele együtt befagyott a kenyér is," ordító hideg télségek után „időjárás szempontjából" kémlelik az eget, „a gyárkémények füstjét, a vasúti híd zörgését, a hold udvarát, amik mind próféták szoktak lenni... Örvendezéseik nem affelől voltak, hogy megütötték a nagy lutrit, hanem a jegecskét nézték, remélték, hogy majd eltakarodik, és haladnak a hajók, és tiszta lesz a víz és lehet mondani a nótát a fehér hollóról, amely a víz közepébe leszállott, balszárnyával verve félre a habot... Ilyen egyszerű örvendezések is vannak a világon, mikor kinyílni kezd az idő, és a Napban reménykedik az ember, hogy a melege majd felszabadítja földhöz fagyott állapotukból a dolgokat... A parton a sok munkátlan, kenyértelen, kikodult ember örvendezve említette egymásnak: tavasz lösz, ni, ahol a búvár (vöcsök)... möggyütt... (Pedig el se ment.) No. Majd. Majd csak idővel megindul talán minden, és a nagy télség után a rendes kerékvágásba zökken a világ. Elborult és fakószínű arcok majd derültre válnak. Lesz vizecske, amin hajózhassunk, haj-haj, alighanem több is lesz, mint kellene. Akkor aztán dolgozhat egyik felekezet a vízen, a másik a víz ellen: a kenyeret ahogy kettejük között osztogatja."

25 Azaz „ki mit szeret, az a szép." A természet kénye-kedvének kiszolgáltatott kétkezi munkás a munkaalkalmat adó tavaszt szereti, tehát a tavasz szép és jó. Tömörkénynek az előbbi, a század végén írt tavaszrajzában láttuk, hogy a márciusi derűt csak a koldusok egy csoportja árnyékolja, ebben a rajzában pedig, mely csaknem tíz évvel későbbi eredetű, márcsak koldusszegény parti emberek szerepelnek, és a tavasz jöttén való örömük szinte a nappal együtt olvasztja a munkát adó vizén a jeget, de az „elborult fakó arcok" közül egyiken sem lobban fel a lázadás haragjának lángja. Ez a tavaszi kép Tömörkény kedélyének lassú elborulását is jelzi. Nem a természet a kegyetlen, hanem az a társadalmi rendszer, amely intézményesíti a munkanélküliséget, a vele együttjáró nyomort, s az embert a váltakozó évszakok kényekedvének löki oda. Azaz: Tömörkény tavaszának igazi szépsége valójában az elborult, fakó arcú emberek örvendezésében tükröződik. Alig tíz év múlva, 1916-ban, Tömörkény érzelemvilága végképp elsötétedik. A természet ébredését az itthonmaradottak könnyes szemével tudja csak látni. Tavaszrajzának mottójául egy „asszonylevél" részletét választja: „Továbbá tudatlak, hogy édösanyád is möghalt, tűz is volt a tanyába, az istálló léégött, de nem baj, mert a lovakat úgyis elvitték, továbbá a kutya sincsen már mög, mert az is elszökött." Ennél szörnyűbb hírt már nem kaphat a háborúba kényszerített édesapa. Halál, pusztulás mindenfelé: kint is, otthon is. A tavaszi nap „feljön hajnalonkint az égre, mint más években is tette a kalendárium utasítása szerint, és egyre jobban melegítő sugarait széthinti a földre... Némely virágok is megindulnak... némely darázs-formájú már ott röpdös a napon... a libaféle jószág üdvözleti lármát" csap, „a padlásföljárón a napfényben megfürdik a macska is... És haj, mekkora csiripolással van a veréb... Megszokott dolog ez. Minden évben így van ez. De most némi különbségek vannak. Nem egészen úgy megy minden, amint ezeknek előtte. A nap ezt a fénydolgot csodálattal nézi... Sokan azok közül, akik eddig üdvözölni szokták a tágas mezőkön a téli álomból megváltó tavaszi napot, elmaradtak a különféle élők sokaságából. Nagy fekete szemét sokkal kevesebb tehén emeli föl hozzá, s megfogyatkoztak a tarka-barka borjúk is, amelyek játékos bakugrásokat szoktak járni a tiszteletére. S különösen, 26 Várakozások, Tömörkény István, Hajnali sötétben, Bp. 1958. p. 162. 9