A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1966-67. 1. (Szeged, 1968)

Madácsy László: Adalkok Tömörkény István írói portréjához

így hát magától értetődik, hogy a természet is, amelyben a szegény ember élethalálharcát vívja, nem a klasszikusan derűs, nem a romantikusan megértő és vigasztaló, hanem az a kegyetlen, kíméletlen erő, amely volt s marad a primitív sorban tengődöknek. Ismert dolog, hogy az alföldi tájat Balassi Bálint fedezte fel először a magyar költészet számára. Ám az ő természetlátása alapvetően különbözik a humanista költőkétől, kik csak Theokritos és Vergilius szemével tudták látni a természet konvencionális szépségeit. Nem úgy Balassi, a „lovas vitézek hadnagya", ki csak akkor élt igazán, ha künn a mezőn lehetett embereivel. Sokkal később „még Petőfi is csak sétált a természetben, ihletet keresett benne, s nem élt benne, mint Balassi... A tavasz néki (Balassinak) nem téma, hanem életkérdés, mint a szántóvető gazdának..."

20 A tavasz ugyanígy életkérdés Tömörkénynek is, bár írói pályája kezdetén természetlátása inkább impresszionista, mint szociális, de helyhez kötött, nem általánosított, nem elvont; minden, ami történik a Tisza és környéke tavaszeleji mozgásában, a Tisza kétkezi munkásainak tavaszvárását tükrözi. Az író a szegedi híd följárójáról nézi a tiszai tájat, amely olyan „mintha halványan volna vászonra festve. Minden elmosódó. A köd, amelyet a nap melege sem bír szétkergetni, megfekszi a folyót, egybefoly a vízzel, s a felsőváros felé tekintve olyan az egész, mintha a Tisza szelíd hullámai befolynának a házak ablakán. Már fönt a szeszgyár nem is látszik, az egész elhunyt, csak mintha a semmiből meredezne elő a füstölgő kémény, ez a feketére szívott szipka, ami olybá teszi, mintha a mesebeli, szivarozó óriás tartaná a kezében oda messze, az üveghegyeken innen, a kékhegyeken túl... A levegőben van már valami a nedves, földszagú tavaszból, az avar illatából. Szellő nem jár, a híd oldalán a vidéki piacos kocsik közt levett kalappal mászkálnak a koldusok." A följáró oldaláról nézi az író, hogy „mennyien vannak." Aztán feltűnik egy halász, ki „fahéjcsónakban" Tápé felé evez, „a csónak orra már benne van a ködben egészen, az nem látszik, s az ember olyan, mintha csak úgy a víz tetején ülne, csillogó lapátja föl-alá jár, utoljára az ember már nem látszik, de az evező lapja még mindig elcsillog idáig, mintha gyémántgyűrűt ragyogtatna valaki az ujján." Aztán megjelennek az „izmos, napbarnított hajósok" „az étvágycsináló vízparton" „a derék hajóácsok", kik „vígan barkácsolják már a méltóságteljes bőgős hajók alakját «a kinyíllott üdőbe»". Azon közben pedig a kinyílott üdőben nyíló rózsa lépeget le" egy falusi férfiúhoz, ki a parton szalonnát pirít.

21 A tavaszi ragyogást, a színek pompázatos játékát, a túláradó életszeretetet, a kinyílott időben megindult mozgást vízen, földön, égen, az író ecsetjén térben és időben elénk táruló ritmikus harmóniát egyetlen momentum felhőzi : a levett kalappal mászkáló koldusok. Ez a tájkép nem kulissza, ez a tájkép a szegedi tiszaparté, amely egységes miliőt alkot a nagyon konkrét és a nagyon élő emberekkel. A leírás mintha csak azért történne, hogy ez lehetővé tegye az író számára az emberi vonatkozások megragadását. Tömörkény tavaszi tájképei idővel olyan mértékben lesznek eredetibbek, művészibbek és szociális tartalommal telítettebbek, amilyen mértékben mindinkább megéli a kétkezi munkások szociális problémáit. íme egy tavaszi képe 1899-ből: 20 Eckhardt Sándor, Balassi Bálint, Franklin, é. n. p. 182—183. 21 Kinyílott idő, Tömörkény István, A tengeri város, Bp. 1956. p. 7—29. 7