A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1966-67. 1. (Szeged, 1968)

Madácsy László: Adalkok Tömörkény István írói portréjához

ADALÉKOK TÖMÖRKÉNY ISTVÁN ÍRÓI PORTRÉJÁHOZ A legtöbb író halálakor elkövetkezik a hírnév holdfogyatkozása. Az új generáció feltörése feledésbe taszítja, mely lehet tartós, vagy időleges. Ám az igazi tehetséget latens erőinek parabolája adott pillanatban felmeríti, hogy a mozgásban levő társadalom új, a mindenkori gazdasági alaptól függő és változó esztétikai nézőszempontjainak próbatüzét kiállja. Minden remekműnek el kell veszítenie első életét, hogy egy második jusson néki osztályrészül. A viszonylagos és szükségszerű csönd után az utókor új világnézetének sokrétűbb és gazdagabb szemléletében az életmű újjászületik. Ez történt és történik Tömörkény István életművével is. Az utókor, a felszabadulás utáni generáció, a csaknem félévszázados csönd után (az író 1917-ben halt meg) a felfedezés döbbenetével áll egy elsüllyedt, ijesztő világot ábrázoló életmű előtt, és keresve-keresi a megértéséhez és megértetéséhez vezető rejtett utakat. Tömörkény gyermekkorát alig húsz év választja el a szabadságharc leverésének tragédiájától. Szeged és környéke — mint tudjuk — különösen kivette részét 1848 öröméből és üröméből. A gyermek Tömörkény nehéz idők súlyos légkörében nevelkedik, és képzeletvilágát a „nagy idők" még élő tanúi s a még elevenen ható népköltészet szociális igazsága ihletik, s ezzel együtt a szegedi tájszólás szinte egyedülálló szépsége, évszázadok kultúráját hordozó kifejezésbeli, szókincsbeli gazdagsága. A szegedi „népiesek" közül csak Tömörkény tudta „népies elbeszélésekben úgy beszéltetni a szegedi parasztembert, ahogy valójában és csakugyan beszél".

1 A többiek: Békefi, Pósa, Cserzy és mások, mert a szegedi tájszólás nem vált igazán édesanyanyelvükké, a szegedi tanyai parasztot nem értették meg sohasem, s ezért nem is tudták ábrázolni. Ha Tömörkény az úgynevezett „irodalmi nyelven" szólaltatja meg „célszörű szögény" embereit, hőseinek lélekrajzából kimaradt volna a leglényegesebb: az ábrázolás művészi hitelessége. Tömörkény ezt jól tudta, és minden elmarasztaló kritika ellenére, hű maradt eredeti, művészi felfogásához.

2 Magától értetődik, hogy míg idáig elért, hosszú volt az út. Katonának kellett mennie, hogy végleg megtalálja önmagát, saját kifejezésmódját és egyéni stílusát. Ezt pedig a Lim partján reá, a közkatonára váró lelki és fizikai szenvedések árán érte el. Tömörkény életének eme fordulópontjára Juhász Gyula már rámutatott,

3 s mi még csak azt szeretnők — minden szerénytelenség nélkül — hangsúlyozni, hogy mint közkatona döbbent rá a megalázottaknak, a kiszolgáltatott nép fiainak magasabbrendű erkölcsvilágára, szociális igazságára, népmesébe illő erejére. Eggyé lett a nép fiaival a megpróbáltatásokban, a megtiprásokban, velők együtt tapasztalta 1 Dialektus az irodalomban. Munkák és napok a Tisza partján, p. 292. 2 Vö. i. m. p. 292. 3 Tömörkény István, Szeged, 1941 p. 28. 3