A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1966-67. 1. (Szeged, 1968)

Madácsy László: Adalkok Tömörkény István írói portréjához

egy képtelen valóság, a tiszatáji tél prédájává. A hó „az apró házak tetején méternyi vastagon fekszik meg, s elzár a külső világtól mindeneket. Végtelen nagy alvó tenger ez, amelyen ha éjszaka a bujkáló hold elönti hideg fényét, olyan, mintha egy megfagyott országot mutogatna képzeletbeli fantom gyanánt. Egyetlen fehér tömeg minden, amit sehol se szakít meg valami vékonyka feketeség : a kocsik nyoma, keréksávok..." A kinti világ „egy hóból álló Szahara, egy rettenetes lélegzetállító csöndességű fehér fagytenger, amikor itt-ott mély domborulatot váj a szél, hogy a másik oldalon habos hullámtaréj gyanánt hordja egy rakásba. Nincsen semmi, ami mozogna ebben a tájban, itt-ott lomhán kanyarog némi vékonyka feketeség a nehéz téli légben, olyan, mintha a hó füstölögne. A félig eltemetett házak kéményén, a gólyafészkek között szivárog elő olykor a füst-csomó, csak olykor természetesen, mert nem esznek mindennap meleg ételt... A Csillagbörtönben nincsenek jobban elzárva az emberek, mint a szabad tanyákon. Az egyedül mozgó a katáng elszáradt törzse, ez a pusztai holt stréber, amelyet még a ... nagy hó se tud eltemetni. Mikor már félig benne van, csak kifújja a szél, és felkergeti a hódombra. Onnan aztán a legkisebb légindulás zörögve kergeti le, s északi szeleknél veszett csatangolást visznek véghez a hó tetején az ördögszekerek..."

32 E téli tájképe 1893-ból való. Az író túl közel van még a Lim partján szerzett szenvedéseinek emlékéhez, és ha igaz az, amit Balzac mond, hogy „csak a félreismert lelkek és csak a szegények tudnak jól megfigyelni, mert minden bántja őket, s hogy a megfigyelés a szenvedés származéka,"

33

, akkor ez a megállapítás Tömörkényre teljes mértékben vonatkozik. A 20—30 kilométeres távolságban élő szegényember számára Szeged még jó időben is megközelíthetetlen messzeségben volt. Hát még télen! Tömörkény téli tájleírásaiban a szegényparasztnak ezt a szinte elképzelhetetlenül igazságtalan szociális állapotát éli át. Se út, se orvos, se iskola, se semmi, csak a magárahagyatottság az évszázados elmaradottságban. És Tömörkény nem azt tartotta, hogy amilyen a táj, olyan az ember, hanem azt, hogy amilyen a táj, olyan a rendszer. Későbbi téli tájképeiben is a magyar télnek a fent ábrázolt zordságát, kegyetlenségét írja le. Fényes nappal is — télen — a tájék „halottak országának"

34 tűnik, a városban az aszfalton „sárga, jeges kocsonyává" összeállt hóban topognak a munkaalkalomra váró éhes munkások.

35 És a háború idején a város téli képe is elkomorodott egészen. „Némely varjak mint bús fekete testek ülnek a száraz akácágakon, mert a varjú... a vetésekről beszármazott a városba, ebben a fordított világban. Az előtt havas télen a pipiskemadár jött be a mezőkről a verebek társaságába... most a veréb meg a pipiske mind elment a háborúba a lovaskatonák meg a trénkocsik után, mert azoknak táborában talál elszemetelt zabot. S az apró szürke kis hidegrevetettségek helyébe bejöttek a tarlókról e nagy feketeségek, a varjak, de találkozik olykor holló is közöttük."

36 A realista művészet megengedheti magának a szimbólumok alkalmazását is, ez egyébként a népköltészet realizmusának is sajátossága. A varjú, a holló, a száraz akácágakon ülő „bús fekete testek" balladai hangulatot teremtenek a háború súlyos és tragikus atmoszférájában élők világában. Egyedi, különös jelképei egy kollektív 32 Tanyák a hó alatt..., A tengeri város, Bp. 181—183. 33 Lettre à Madame Hanska, F. Brunetière, H. de Balzac, Paris, é. n. p. 185. 34 Hideg világ, Új bor idején. Bp. 1958. p. 16. 35 Tél elején, ibid. p. 141. 36 Magukban élők, A kraszniki csata, Bp. 1960. p. 432. 12