A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1964-65. 2. (Szeged, 1966)
Bóna István: Javaslat a magyarországi bronzkor új időrendi felosztására
a tényleges vaskorig terjedő, tényleges bronzkorban gondolkozott. Ugyanezen az úton haladt Patay is, amikor Tompa rendszerét, legalábbis annak korai periódusait, az ugyanezt az időt felölelő és Richthofentől Sziléziára alkalmazott Montelius I— IV periódussal párhuzamosította. Az elméletileg tehát jól megalapozott tószegi kronológiai rendszer végeredményben csak egy abszolút kronológiai „szépséghibán" csúszott el, azon, hogy Tószeg D. nem a szkíták betörésével végződött, hanem 800 évvel korábban. E hiba okát elméletileg ma elsősorban abban látom, hogy Tompa a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte, amikor bronzkori kronológiájában éppen az addig kizárólagosan használt bronzokat mellőzte. Tompa tószegi kronológiájának abszolút időrendi végleteit Mozsolics Amália új háromperiódusos tószegi rendszere számolta fel. Az általa javasolt új megoldásban azonban eleve veszélyt jelzett magának a tószegi rendszernek a megőrzése, amelyet a szerző csak megreformált, majd egy korábban konstruált dunántúli hármas fel* osztásával egyeztetve, ismét egyetemessé tett. Nagy érdeme, hogy a tószegi fejlődés végére helyezett C. periódus korát, mykénéi párhuzamok alapján, a 16—15. századra rögzítette (annak ellenére, hogy ezt a párhuzamosítást részemről nem tartom elfogadhatónak), ami által bronzkorunk addigi „végét" olyan korai időben határozta meg, amikor az a szomszédos nyugati és északi területeken éppencsakhogy elkezdődött. Ezzel addig nem ismert új haladás feltételeit teremtette meg. Az eddig figyelmen kívül hagyott bronzok segítségével Mozsolics felfedezte a Post-Tószeg IV. (halomsíros) periódust, majd a tényleges bronzkori fejlődés racionális határait alapul véve, ehhez rövidesen V. és VI. periódust csatolt, amelyek a Reinecke féle Hallstatt A—B. időszakot foglalták magukba. Ezzel félszázados kerülő után elméletileg ismét visszatértünk Reinecke első magyar kronológiájához, azzal a különbséggel, hogy az új rendszerben Montelius-féle eredeti 1— VI. periódusos felosztás jutott érvényre. Világos volt, hogy bármennyire racionálisnak is tűnik a belső periodizációt illetőleg ez a különös Tompa-Monteli us—féle rendszer, amelyet alkotója ráadásul Reinecke délnémet időrendjével párhuzamosított, nem lehet tartós életű. Ám az új javaslat abszolút időrendi határai, mint mondottam, nemcsak a tényeknek, hanem az általánosan elfogadott európai gyakorlatnak is jól megfelelnek. Ezzel az időrenddel szemben (időrendben) Bóna, Kalicz és Patek a Tompa-féle históriai alapálláshoz ragaszkodtak, természetesen nagyobbrészt merőben új történeti meggondolások alapján. Ebből azonban legalább annyi ellentmondás következett, mint Mozsolics rendszeréből. Nézzünk néhányat. A tószegi „autochton" bronzkort a 14. század közepén zártam le, később mint Mozsolics, de mindenesetre még mindig túlságosan korán. Ezt az „autochton" bronzkort azonban megfejeltem a Mozsolicstól felismert IV. periódussal (Késő bronzkor), de csupán olyan továbbélési jelenségek alapján, amelyek településtörténetileg csak az ország bizonyos területein igazolhatók, — sokkal inkább a bronzipar fejlődésében gondolkozva, mintsem a nyilvánvaló históriai tényekben. Ez a „megfejelt", valójában már közép-európai (halomsíros) szupremációjú korai halomsíros korszak végződik nálam a kozideri kincshorizonttal, még szerencse, hogy elég általánosan, de mégsem egyetemesen. S itt jött a probléma. Már a halomsíros behatolást kutatva észrevettük, hogy ezzel az eseménnyel kapcsolatban egészen más kronológiai rendszerbe kell átlépnünk. Még a Reinecke féle délnémet időrend hazai alkalmazásának olyan elvi ellenzői is, mint a jelen sorok írója, minden esetben kénytelen volt az általa javasolt, későbronzkor 1—2-t a váltakozó és felettébb ingadozó nyugati elképzelések szerint hol Reinecke B/l—B/2-vel, hol B/2—C-vel azonosítani. Ugyanezt tették és teszik azonban kivétel nélkül az ún. későbronzkorral foglalkozó, nálunk lényegesen újabb eredményekre jutó kutatók: Trogmayer, Kemenczei, Kovács is munkáikban. 26
