A MÓra Ferenc Muzeum Evkönyve 1964-65. 1. (Szeged, 1966)

Waldmann József. Tápé táncalkalmai és hagyományai

A táncos legény a saját párját kendőnfogva, — a többi pedig egymást fogva — néha 15—20 leánnyal is betáncolt a bálterembe, (jelen esetben a kocsma udvarára). ,,Hátsó körösztözőt", járt a legény s a lányok is ütemes tánclépéssel jöttek az udvarba, illetve a terembe s itt a közelükben elhelyezkedő legények intésére odafutottak s kezdődött a párostánc. A legtöbb legény elsőnek a „szeretőiit" hívta táncba. A fél órától egy óráig tartó tánc végén, a leányok a kocsma közelében levő zsákutcába vonultak, az úgynevezett ,,köz"-be és innen „leskelődtek", kiket kérnek be a legények. A ,,köz"-ben maradt lányok a muzsikára azután maguk is táncoltak. A következő táncok indítása már nem volt annyira ünnepélyes, mint a nyitótánc. A táncos ekkor is kiállt a kocsma ajtajába és nevén szólította azt a leányt, akivel táncolni kívánt. A leány fejbiccentéssel vette tudomásul a táncbahívást, s elindult a legény felé. Melléje érve, egymást kézenfogva, vagy kendőnfogva a táncterembe léptek, s azonnal táncolni kezdtek. A tánc befejezése után a leány ismét visszatért a már említett ,,köz"-be, vagy a bangét-га.. (Bangét-nak hívták a Tiszatöltés sétára alkalmas oldalát). Előfordult, hogy a leány nem kívánt táncolni az őt táncba hívó legénnyel és a hívást nem vette tudomásul. Ez sértette a táncbahívót. A legény ilyenkor igyekezett bosszút állni. A bandájához tartozó valamelyik legénnyel behívatta a táncterembe a leányt. Táncközben — a kijárathoz közel — a leányt „lekérte". Tápén nem volt szokásban tánc közben a leányok lekérése. Ezért mindenki tudta, hogy a sértett legény „kitáncoltad" a leányt. A muzsikások is tudták, hogy kitáncoltatás következik. Abbahagyták a táncnótát s rázendítettek egy ,,marsra". A sértett legény a leánnyal a kijárathoz ért és ott a leányt a kocsmaajtón egyszerűen kidobta, kilökte. Megtörtént, hogy két legény egyszerre szólított táncba egy leányt. Ilyenkor nehéz helyzetbe került a leány. A két legény közül bármelyiket választotta, a másik megsértődött. Ha egyikkel sem ment táncolni, mind a kettő haragosa lett. Vigyáznia kellett most már nagyon, mert a két legény bandájához tartozó legények közül bármelyik könnyen „kilükhette' a teremből. A „kilükött" leány azon a vasárnapon már nem táncolhatott. A többi leány sajnálkozása közben, nagy szégyenével, sírva hazatért. Róla ,,/epetyö/tek a lányok a bangéton, mög az egész falu rajta koptatta a nyelvit." Édesanyja szidalmazta, miért ilyen ügyetlen, miért haragította magára a legényeket. Érthető az édesanya aggodalma, hiszen a legények sokszor még évek múlva is bosszút álltak, ha módjukban állt. Acs György, a népművészet mestere mesélte, hogy „reguta" korában egy leány nem ment el vele táncolni. A következő táncban meglátta egy másik legénnyel. Égtelen haragra gerjedt, mert a másik legény még katonának sem kellett, csak olyan „rucsadi legén vóf\ Ezért a leányt az ajtó közelében elkapta, a muzsikások már húzták is a marsot, ő meg a leányt kilökte, de még utána is rúgott. A leány után kiáltotta: „Mögmutatom, hogy nem különb legén az mint én, mert csak ojjan rucsadi!"" A lány már csak akkor mert bálba járni, amikor Ács György bevonult katonának. Másképpen alakult a leány helyzete, ha bátyja, vagy szeretője volt. Ha ezek időben tudomást szereztek a másik banda legényeinek a szándékáról, bandájukkal elálltak a kijáratot. Nem engedték a leányt „kilükni." Ilyenkor került sor a verekedésre. Ha a kitáncoltatott leány otthon sírva elpanaszolta a sérelmét, a bátyja (ha nem volt a bálban) összehívta a maga bandáját, s elment a bálterembe, felelősségre vonta a kitáncoltatókat. E felelősségrevonás is rendszerint verekedéssel végződött. 167