A MÓra Ferenc Muzeum Evkönyve 1964-65. 1. (Szeged, 1966)

Juhász Antal: A deszki hajóvontatók

kedőknek gabonát, azután fát, szalmát fuvaroztak. Leggyakrabban a szegedi iparosmestereket szállították vásárokra. A múlt században sok iparos saját lovaskocsiján járt vásárokra, de többségük fuvarost fogadott. Rendszerint volt egy megszokott kocsisuk, és évtizedeken át az szállította őket vásárokra. Szerdai hetipiac napján a deszkiek bementek Szegedre és a piacon megérdeklődték a mesterektől, szükség van-e fuvarra. Ha igen, megalkudtak és — ha távolabbi vásárba mentek — a szombati hetipiac után, kora délután fölrakodtak a kocsira és indultak, hogy idejében, kora hajnalban a vásárra érjenek. Egy kocsis egyszerre rendszerint két iparost fuvarozott, de módosabbak portékája egyedül is megtöltötte a kocsit. A csizmadiák, cipészek, papucsosok, kalaposok, kékfestők stb. ládákban vitték a portékát, míg a magyarszabók, subások a kocsiderékba rakodtak. A fuvarozott iparosok közül: néhánynak nevét is tudjuk: Gólity Lázár, Gávrity József, Csávity Szvetozár. Koledin Andrij magyarszabók, Bite Ferenc kékfestő, Petykó Károly és Bányai János sapkás, Szolcsányi kalapos, Rigó csizmadia, Elek Gyula bocskoros. Az első világháború előtt különösen nagy volt a szegedi iparosok vásározó körzete: eljártak Arad, Temesvár. Nagyszentmiklós, Oroszlámos, Rabé, Nagykikinda, Zenta, Topolya. Szabadka stb. vásáraira. A háború után Halas, Majsa, Félegyháza, Csongrád, Szentes a távolabbi helyek, ahová az iparosokat fuvarozták. Vásárokra fuvaroztak egész éven át, de főleg télen, amikor szünetelt a hajóvontatás. Igaz, hogy a vásároknak a késő ősz és a té! a legfőbb időszaka. Megjegyezzük, hogy a szegedi iparosokat nem kizárólag a deszki szerbek fuvarozták és közülük sem mindenki vállalt ilyen szállítást. A fuvarozásra a deszkieknek utóbb ipart kellett váltaniok, ami után adót is fizettek. A fuvarozás, mint főfoglalkozás mellett földmüveléssel, paraszti termelő munkával is foglalkoztak. Az adatgyűjtésünkkel elérhető legrégibb időben, az 1880—90-es években nem minden vontatónak volt földje, de a földtelenek is vettek árendába (haszonbérbe) vagy feles müvelésre az uraságtól néhány holdat. Általában azt tapasztaljuk, hogy a deszki hajóvontató fuvarosok törekvő emberek. Az egyik család három nemzedékkel ezelőtt, a múlt század vége felé földnélküli zsellérsorban élt és az 1920-as évek elejére több mint 20 hold földtulajdont szerzett. Ma már nehéz pontosan megállapítani, mennyi volt ebben a gyarapodásban a hajóvontatással keresett bér szerepe. Bár a vontatás viszonylag jól fizetett munka (idénymunka!) volt, a vontatók sosem csak abból éltek. Elmentek részes aratónak, földet béreltek — és mindebből, törekvő családoknál nemcsak a megélhetésre futotta, hanem földszerzésre is. A keresetük jobb volt, mint más fuvarosoké. A hajóvontatást végző szerbeknél a földmüvelés volt a mellékes munka (és jövedelmi forrás), és ezt maguk is így tartották. Amikor szereztek néhány hold földet, ahhoz már könnyebb volt újabb holdakat „ragasztani". Tanulságos ebből a szempontból az egyik legnagyobb szerb vontatócsalád, a Radityok egyik ágának vagyoni helyzete. A ma élő Radity Tósó (szül. 1889) és Milán (szül. 1898) apja és nagyapja is hajóvontatással foglakozott. A nagyapának kezdetben 8 hold földje volt, de amikor elhalt, három fiára már 5—5 holdat hagyott örökül. Mindhárom fia apja foglalkozását űzte. Hármuk közül a legügyesebb, Radity Misó tehát 5 holddal kezdte és 16 holdra gyarapította, és 8—8 holdat hagyott két fiának. Radity Tósó alig több mint egy évtized alatt négyszeresére növelte földtulajdonát. Persze olyan családokban, ahol foglalkozás öröklődött, a fiúknak is részük volt a később rájuk hagyott örökföld szerzésében, legalábbis a házasságukig vagy a család szétválásáig, amíg közös volt a kereset. Az említett példából arra is következtethetünk, hogy a 20-as, 30-as években, a marosi homok kereskedelem konjuktúrája idején, a vontatók jobban kerestek, mint 110