A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Csongor Győző: A szegedi Közművelődési Palota a forradalmak idején (1918–1919)

hogy itt hagyom a hivatalt és Szegedet is, igazán szinekurát kínáltak olyan fizetéssel, mint a nemzeti múzeum igazgatójáé, — de valahogy immorálitásnak érezem most hagyni itt az intézetet, a melyben java életem eltelt, s mikor nagyon bizonytalan, lehet-e embert kapni a helyemre, a ki a szeretetemet is át vegye örökül. Hiszen a könyvtárosi állást is azért nem engedem betölteni, mert nem akarom, hogy hivatott pályázók híján — hol vannak azok most? — a nyakamra küldjenek valami rokkant postatisztet, vagy facér újságírót, a ki aztán örökös koloncul itt marad. De vájjon hivatásos múzeumi ember a háború után is fog-e pályázni — 2000 korona kezdő fizetésre? Erre gondoltam akkor is, mikor a Dolgozatok-ban igaz gyönyörűséggel olvastam Beresztelki nagyszerű cikkét. Akárki csinálta, szívből tapsoltam neki, mert igaza van minden keserűségben és támadásában, nem véve ki a volt újságírót. Sajnos, nem is a „volt"-at, mert hiszen a kenyerem nagyobb részét ma is az újság adja, noha annak én csak erőm és időm maradékát adom. Bizonyára nem mindenütt van így: az én esetemben, azt hiszem mégis inkább én fizetek rá az intézetre, mint az én rám — hiszen abban a percben, a melyikben akad kéz, a melybe nyugodtan tehetem le az intézet sorsát, én félre állok s boldog leszek, hogy félre állhatok. Megbocsátja ugy-e, méltóságos uram, hogy ilyen túlságos részletesen informáltam magam felől? Jól esett annyi esztendő után újra a régi bizalommal könnyíteni a szívemen, mint a hogy régi hálával vagyok alázatos szolgája Móra Ferencz 217/1918. VIII. 14. ü. sz. 5 Posta Béla — Móra Ferencnek Kedves Uramöcsém! Hát hiszen az igaz, hogy manapság semmi fölött sem kell csodálkozni. Ha már kisül, hogy az anglikusok, meg az amerikánusok önzetlen emberek, mink pedig csupa önző és hódításra törekvő népek vagyunk, akiket az előbb említett kicsi nemzeteknek köll böcsületre tanítaniuk, már akkor azon se igen törje a fejét az ember, hogy •egy olyan levél, amelyeket Szögedében augusztus hó 14-én adnak föl, Kolozsvárra szeptember hó 26-án érkezik meg. Hát hiszen a gyorsaság különben sem boszorkányság. Az a végtelenül kedves levél, amelyet öcsémuram több, mint egy hónappal ennekelőtte szívbéli jósággal szerkesztett az én vén szemeimnek számára, bizony csak több mint egy hónapi késedelemmel jutott azok elé, úgy, hogyha ríni kéne a tartalma fölött, hát biz' Isten nagyon elkéstem volna a rívással. Beláthatja tehát, hogy valóságos szerencse, miképen csak örvendezni valókat találtam benne, mert ebben a szomorú világban örülni sohase késő. Azt azonban igazán nem tudom, hogy mivel szolgáltam rá arra a föltevésre, hogy én akár arról a kedves hivatalról elfelejtkeztem volna, amelyikben ennek a mi kis hazánknak két legkedvesebb embere igazította a magyar közművelődésnek elég gyengén megvasalt szekerét, akár pedig az én kedves szülőhazámnak, az én rajongva szeretett Alföldemnek erről a két kedves emberéről vettem volna le a gondomat... Már igaz, hogy az egyiket eltették fű alá; az már ott álmodik mindarról, ami nekünk kedves. Megsirattam idehaza magamban, nem csaptam zajt, azzal a fájdalommal, ami lelkemet eltöltötte, hiszen tudja kedves öcsémuram, a férfiember, mikor igazi nagy bánata van, nem tud beszélni, nem is szereti, ha látják, hogy neki valami nagyon fáj; de elfelejtkezni Tömörkény Istvánról olyan magyar embernek, aki az Alföldön látta meg a napvilágot, csak akkor lehet, amikor már fölötte is elénekelték a circumdederuntot. Elolvastam azt az írását, amelyikben elbúcsúztatja ezt a mi kedves magyarunkat és lássa minden gondolat, amit ebben az írásában szépséges szavakba öntött, annyira az enyém is, hogy lehetetlen föltennem, hogy másként gondolkodik, mint én. Én pedig úgy gondolkodom, hogy ha két kedves közül egyet már elragadott a sors, akkor az ittmaradottra kétszerte több szeretet jut, meg dukál is, hiszen abba a szegedi domíniumban, amelyikben Tömörkény István volt a gazda, senki más nem lehet az örökös, csak Móra Ferencz. Erre a szeretetre más törvényes örökös rajta kívül igazán nincsen. Éppen ebből folyik az is, hogy felhívjam kedves Uramöcsémnek a figyelmét arra, amit végtelenül fontosnak tartok. 189