A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Csongor Győző: A szegedi Közművelődési Palota a forradalmak idején (1918–1919)

Úgy látszik, hogy Beresztelki mindazok mellett a jelességek mellett, amelyeket majd az ön tapasztalt írói szemei észrevettek, — mégsem volt eléggé világos, mert ha az lett volna, úgy nem állapította volna meg kedves, öcsémuram, hogy ebben a czikkben saját maga is apostrofálódik. Mi kedves öcsémuramat sohase tartottuk, most se tartjuk és a jövőben sem tarthatjuk újságírónak. A mi szemünkben mindig az volt, aminek a jóságos Isten kegyelme megteremtette: vérbeli szépíró, aki a magyar léleknek minden rejtekét, vagy ismeri, vagy öntudatlanul érzi, és aki mindannak, aminek szépírói tollával hangot ad, azt a bájt kölcsönzi, ami csak ennek a magyar földnek, és csak az itt született írói tehetségnek a sajátja. Könyvtáraknak a vezetéséhez pedig az a lélek és az az előképzettség kell, ami az ilyen lelkeknek a sajátja lehet csak. A Petit Journal-ban olvastam, persze a háború előtt, amikor a francziákat a gyűlöleten kívül egyéb is érdekelte, hogy milyen irányban tolódott el az egész állami gépezet azóta, hogy a sociáldemokráczia — minden elismerésreméltó jogosultsága daczára — olyan erőteljes szervezettel előtérbe nyomul. Azóta — mondja a hivatkozott újság — mindenki azon töri a fejét, hogy az ipari munkásság anyagi helyzete mentül jobban biztosíttassák. A szellemi munkássággal, főképpen az írókkal és művészekkel senki sem törődik, akár csak egy háznak a legfelsőbb emeletén lakókkal. Pedig, ha minden munkás, amely az ipari és földművelési, meg a kereskedelmi érdekeket szolgálja, teljesen fölmondaná egy napon a szolgálatot — bármilyen nagy baj lenne — mégis a tőlük elvégzett munkát egészen jól elvégezhetnék a kínai kulik is; azt a munkát azonban, amelyet az írók és a művészek végeznek, csak olyan munkások végezhetik el, akik odahaza termettek. Franczia művészetet, franczia irodalmat, franczia tudományosságot nem lehet kínaiakkal csinálni, ha tehát ezektől vonja meg a nemzeti társadalom a leghathatósabb istápolást, akkor azt maga — magától vonta meg és akkor a maga sírját ássa vele. A magyar szépíró nem sinecurát kap akkor, ha könyvtár élére kerül; a magyar szépíró nem foglalja el senki hivatottabbnak a helyét, mikor könyvtárgondozásra vállalkozik. És ebben a tekintetben nincs miért különbséget tegyünk még az író és az újságíró között sem. Azt pedig, hogy egy olyan intézetet, mint a szegedi Közművelődési ház, amelyben könyvtáron kívül képtár, régiségtár, néprajzi gyűjtemény és természetrajzi osztályok vannak, melyik szakember igazgat, ha nem azon fordul meg, hogy micsoda szakhoz ért, hanem azon, hogy mekkora kaliber az illető, és micsoda zélus vezeti cselekedeteiben. Kedves Uramöcsémnek a könyvtári szaktudományát elfogadhatja minősítésül a legszigorúbb Qualifikáló bizottság is,, és ezt ma kénytelen vagyok önnek is megmondani, de megmondottam annakidején hivatalosan is. Valamint hogy a szegedi Somogyi-könyvtár és múzeum igazgatására megszerezte magának, ott intézetnél működve nemcsak a látókört, hanem a gyakorlatot is, nem is szólva arról, hogy a lelket az a tündér tette a bölcsőjébe, amelyiknek magyar szépírói tehetségeit köszöni. Hogy ma régésznek, ethnographusnak és minden egyébnek kell lennie és ezáltal megakadályozódik legbecsesebb munkálkodásokban; annak nem ön az oka, az — nagyon igazán állapítja meg saját maga — nem az intézet vesztesége, hanem az öné, és ezé a szerencsétlen magyar közművelődésé. Az eredménye annak a lelkiismeretlen rendszernek, amely Magyarországon valóságos contra selectiót honosított meg, mindenüvé a lehető legalkalmatlanabb embereket helyezvén olyan helyekre, ahol irányítani kell. Kedves Uramöcsémnek a példája csak ezt a rendszert jellemzi, amely ellen szól Berecztelkinek minden mondata. És amely rendszer ellen össze kell fogni mindazoknak, akik a magyar jövőt a múltnál szebbnek akarják. Nagyon köszönöm azokat az értesítéseket, amelyeket a múzeum állapotáról küldeni szíves volt. Hasznomra fogom fordítani, hogy használhassak az ügynek. És most engedje meg, hogy hosszúra nyúlt levelemet befejezve, szeretetteljes üdvözleteimet küldjem, maradván mindig készséges híve: Kolozsvár, 1918, szept. 26. Dr. Posta Béla. 275/1918. IX. 30. ü. sz. 190