A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Csongor Győző: A szegedi Közművelődési Palota a forradalmak idején (1918–1919)

3 Móra Ferenc — Dégen Árpádnak Mélt. Uram, a Sz. N. kiadóhivatalával ma megküldettem a Sz. N. azt a számát, a mely a Ccntaurea L.-it ismerteti, a mai posta bizonytalanságára való tekintettel azonban e levélben is nyugtatom a közlönyt. A könnyed karcot, a mivel a dologról írtam, bizonyára meg fogja bocsátani méltóságod — hiszen a karc egy vidéki város újságolvasó publikumának íródott. A kért ív megküldését hálásan köszönve vagyok méltóságodnak kiváló tisztelettel alázatos, szolgája Móra Sz. 1918. VIII. 8. csatolva az előző ü.-hoz. 4 Móra Ferenc — Posta Bélának Méltóságos Uram! Mélységes hálával köszönöm a megtisztelő figyelmet, a mellyel a gyulafehérvári sírleletekről szóló gyönyörű könyvet megküldetni méltóztatott, — annál jobban esett, mert gondolni sem mertem rá, hogy méltóságos uram emlékezik még a mi furcsa kultúrházunkra és annak mindenes cselédjére, reám, a ki ma jobban cseléd vagyon, mint valaha. Tömörkény halála óta teljesen egyedül vagyok — szolgám is csak olyankor van, mikor még egyetlen megmaradt emberemet szabadságoltatni bírom — de azért a szolgálat rendjét kifelé még eddig sikerült megváltoztatnom. Sok volt az eligazítani való hagyatéka a boldogult Tömörkénynek, a ki végtelen szerette ugyan az intézetet, de régi rendjéhez még apróságokban is makacsul ragaszkodott, viszont én sokkal jobban szerettem őt, mint embert, sem hogy véleményem fönntartásával keserűséget okoztam volna neki. Most meg, hogy a magam gazdája lettem, minden igyekezetemet megbénítja a háború. A képtár újra szervezésére, a mely mai elhelyezésében több bosszúságot, mint örömet okoz a jóízlésű laikusnak is, nem bírtam paraventekhez való anyagot szerezni: le kellett róla mondanom. A régiségtárt le akartam vinni a néprajzi mellé, annak folytatásául, egy szoba helyett háromba, úgy csoportosítva, a mint méltóságos uram annak idején tanácsolni szíves volt: el kellett halasztanom, mert nem lehet a napszámost megfizetni. S mindenből kifogyván, végre arra szorítkoztam, a mit egyedül végezhettem: rendeztem a harminc év óta felgyűlt, eddig leltárba se vett kézirat-anyagot, apró nyomtatványokat stb. és különböző, várakozáson felül beütött gyűjtő-akciókat indítottam a városban. Régészeti munkám mindössze arra zsugorodhatott,, hogy időnként előadásokat tartottam a vasárnapi publikumnak (köznép, katonák stb.) talán nem is haszon nélkül, mert képzelni se lehet őszintébben érdeklődő közönséget. Ásatni természetesen nem lehet, tavaly próbáltam, de a muszkák élelmezése nem nekem való művészet,, abba kellett hagynom. Hát ilyen az életem egyik fele, méltóságos uram, napi 8—9 órai munka az intézetben — és éjjeli 7 órai a szerkesztőségben, ötödik éve már, hogy hajnali 4-kor alszom el, s 9-kor már készen vagyok az új robotra. Hála Istennek, eddig győztem ideggel és erővel, bár szabadságon hat év óta nem voltam; de tudom, hogy vétkeztem nem magam ellen, mert én már nem sokat számítok, hanem a családom ellen, a melyet csak az ebéd idején látok. Sajnos, nem tehetek máskép, mert különben éhen halnának. Itt engem mindenki érdememen fölül becsül, pár hónapja alig bírtam kitérni előle, hogy képviselőt ne csináljanak belőlem, — a fizetésem azonban havi 300 korona. Az igazgatói méltóságban évi 70 koronával kapok többet, mint amennyit ezelőtt kaptam. Bizonyos, hogy ha élelmesebb volnék és nem szemérmes koldus, kiverekedhetnem magamnak a nagyobb fizetést, a szerkesztőnek könnyű volna presszionálni a várost a tisztviselő érdekében, — de hát én ezt így fehér fejjel már meg nem tanulom, inkább agyondolgozom magam. (Bár hiszen eddig Magyarországon még. csak egy ember dolgozta magát agyon: egy professzionátus nagyevő.) Szó volt ugyan arról,. 188