A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1963 (Szeged, 1963)

Juhász Antal: A kisteleki kékfestő műhely

állandó viseleti tárgynak számított. A simafestőből való kötőt természetesen piszkosabb ház körüli munkákhoz és mezei munkához vették fel, a tápéi asszonyok pl. ilyen kötőt kötöttek maguk elé, amikor gyékényszövéshez fogtak. Idős asszonyok inkább félkötőt hordtak és hordanak ma is. A mintás festőkötőt hivatalos helyre vagy városra, piacra menet is használták. Régebben a festőt használták a férfiak hétköznapi ruházkodásában is. A simafestőből gatya és kötő készült, a mintás festőből pedig festőüng, de kizárólag aprómintás anyagból. A festogatya jóval szűkebb szárú volt, mint a fehér vászon bőgatya {másfél-két szeles) és úgy mondják, a hossza általában fél lábszárig, bokán fölül ért. Nyáron aratásnál, cséplésnél és más mezei munkáknál hordták, — a tápéiak festőgatyát húztak gyékényvágáskor is. Szántóföldi munkára jobban szerették, mint a fehér vászongatyát, mert az hamar lepiszkolódott. Ezért terjedt el a múlt század 90-es éveitől a festogatya viselete a Csongrád megyei kubikosok között is.

11 A kék gatya a kubikosoknál valósággal szakmai ruhadarabbá vált. A férfiak festőkötője egyszeles (80 cm széles) volt, zsebet varrtak rá, amiben a dohányt, cigarettát tartották. Parasztember többnyire félkötőt hordott. A festőkötő viselete elterjedt volt a mesteremberek körében is, az asztalosok és bognárok kivételével, akik zöld kötőt viseltek. Az iparosok viszont melleskötőt használtak, ami védte a felsőtestet, inget is a munka közbeni piszkolódástól. Különösen sok simafestőt vettek a makói hagymások, akik munkakötőnek a szokásosnál szélesebb, 90— 100 cm széles anyagot keresték. Simafestőt használtak gépészvászonnak is. Láthatjuk, hogy a férfiak a festőt csak munkaruhának használták, míg nőknél — bár hétköznapi használata fontosabb — ünneplőre is kedvelt volt a szépen kikeményített, fényesre mángorolt festőruha és festőkötő.

12 A festőviselet vidékünkön — a tárgyalt műhely vásározó körzetében — kb. az első világháborúig volt általános. Tudjuk, hogy Szegeden az utolsó kékfestő műhelyek az 1920-as évek közepén szűntek meg. Egyéb körülmények mellett, ebben közrejátszhatott a festő iránti addigi nagy kereslet csökkenése is. A szegedi népben a század eleje az ízlésváltás korszaka. A városias, polgári ízlés hatására elveti a régi öltözködési hagyományokat, a hagyományos ruházkodási mód és kultúra a tanyákra és néhány jó hagyományőrző falura korlátozódik. Persze a festő még ezután is keresett áru, hiszen Perényi éppen a szegedi műhelyek megszűnése után telepszik meg Kisteleken, a szegedi „nagyfestők" egyik legjobb hajdani vásárhelyén. De a festőnek a népi ruházkodásban való szerepe ekkor már erősen csökkent. A festőből készült ruhadarabok közül legtartósabbnak a női festőkötő viselete bizonyult. Festőruhára az utóbbi időben már csak idősebb asszonyok vettek anyagot, de köténynek valóért egészen 1962-ig sűrűn fölkeresték a kisteleki kékfestőt. A festőkötő viseletében — mint már említettük — az a változás történt, hogy az indanthren világos festő kiszorította az indigóval festett sötétkék anyagot. A tetszetősebbnek tartott világoskék festőkötőt nemcsak idős asszonyokon látni, hanem fiatalabbakon is. Hetipiaci napokon Szegeden még sok környékbeli falusi asszonyon virít a világoskék alapon fehér mintás melleskötő. A kékfestett anyagot az teszi kelendővé a parasztasszonyok körében ma is, mint régen: jobb minőségű és jóval színtartóbb, mint a gyári készítmények. Ugyanakkor megfigyelhető az is, hogy ahol a kisipari portékához nem tudnak hozzájutni, ott 11 Vö.: Katona Imre: A kubikosok viselete. Ethn. 1961. 4. 563. 12 Vö.: Kovács János: Szeged és népe. Szeged, 1901. 233. — A festőruhának a védegyleti mozgalom keltette múlt századi divatjára vonatkozóan 1.: Czímer Károly: A Szeged-belvárosi kaszinó százéves története (1829—1929). Szeged, 1929. 52. 119