A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1960-1962 (Szeged, 1962)

Juhász Antal: A tiszai hajózás és a szegedi super-mesterség

Abb. 1. kép. Falerakodóhely az újszegedi Tisza-parton [ Holzlagerplatz auf dem Ujszegeder Theissufer Faúsztatás, tutajozás A tiszai faúsztatás eredetéről és legrégibb múltjáról nincsenek adataink. Joggal feltételezhetjük, hogy múltja még a XI—XII. századba visszanyúlik. A XII. századból származnak az első oklevéladataink arról, hogy Szeged sólerakodóhely (1183-ban pl. a Nyitra megyeieknek kell sót kiszolgáltatni). A máramarosi és erdélyi só szállítása abban az időben csak szálfákból összeerősített tutajokon, régiesen lápokon történhetett. A szakirodalom is azt tartja, hogy a több fatörzsből összetákolt tutaj vagy láp egyik legősibb szállító eszközünk. 1516-ban II. Lajos megtiltja a Tiszán és Maroson szálfákat szállító szegedi polgárok adóztatását.'' Ez az adómentesség nyilván a fenyőszállításnak már korábbi jelentőségére és méreteire utal. A török időkben az ország szétszakítottsága és a kereskedelem pangása visszavetette a tiszai faúsztatást is. A város a XVIII. század elején, évtizedekkel a török hódoltság után Budáról kénytelen révhajókat és a legközelebbi dunántúli erdővidékről, Baranyából szekereket és kocsikat hozatni. Ez részben a fahiánnyal, részben — mint majd látni fogjuk — hozzáértő mesterek (hajóácsok, bognárok) hiányával magyarázható. A hajóépítés XVIII. századvégi adatai és a vízimalmok számának gyarapodása arra engednek következtetni, hogy a század végére a faúsztatás elérte a kívánt méreteket és kielégítette a szükségleteket. Vedres István könyve szerint: „. . . nem tsak Arad Vármegy ebül hoznak ide Hajónak való Tölgy fá2 Reizner János: Szeged története. Szeged, 1900. IV. Oklevéltár 59. 118